Kik azok a MAC-szurkolók, és mi a nyavalyát akarnak az élettől?

Már csak egy hét van a rajtig, és elvertük a Grazot. Az EBEL-es Grazot! Hogy kik vagyunk mi, akik elvertük a Grazot? Hát a MAC Budapest. Jégkorong-filozófiai eszmefuttatás a Cinken.

Ez elég vicces dolog szerintem, ez a “mi”, úgyhogy megírom. Különben is kért tőlem valaki szezonelőzetest nemrég. A sportág, amiről szó van, nyilván a jégkorong, a csapat meg a Mol Liga újonca. A Mol Liga a magyar szervezésű nemzetközi bajnokság, amiben az idén várhatóan hét hazai és két erdélyi csapat vesz részt, a buli jövő csütörtökön kezdődik, MAC–Újpest meccsel, és én nagyon várom. Naná, hogy ott leszek a helyszínen, ez nem kérdés.

De hiába van a nyakunkon a start, vannak még bizonytalanságok, a magyar és a román szövetség korábban jó viszonya megromlott, melynek következtében az ottani bajnokságot rászervezték az ittenire, ami kellemetlen helyzetbe hozta a Csíkszeredát és a Brassót. Úgyhogy egyelőre nincs fix versenynaptár. Mindegy, ezt is túléljük valahogy.

Igazából azt szeretném elmesélni – mielőtt egy rövid esélylatolgatással is előhozakodnék zárásként –, hogy hogyan lettem MAC-szurkoló. Anélkül, hogy valaha is láttam volna a csapat akár csak egyetlen meccsét is. Mondjuk ez nem olyan nagy dolog, a MAC-nak hosszú ideig egyáltalán nem volt óbéegyes felnőttcsapata – jóval régebben igen, de akkor engem még nem annyira érdekelt a hazai klubhoki –, az elmúlt években az utánpótlásra koncentrált, ennek jegyében az első számú bázisok egyikévé nőtte ki magát hazánkban.

A gyerekek felnőnek, van egy ilyen szokásuk nekik, és ebből kifolyólag az a felismerés született a MAC berkeiben, hogy ideje megpályázniuk a Mol Ligát. Így is tettek, de a felvételük nem ment faxnik nélkül. A ligát alkotó többi klub, illetve azok egy része nem volt biztos abban, hogy kell nekik az új rivális – talán attól tartottak, hogy elvisz tőlük játékosokat, talán attól, hogy a maradók fizetési elvárásain is emel –, a magyar szövetség meg ezt látva erőből belenyúlt a rendszerbe, és betolta a klubot a mezőnybe. Ezt tette a Fehérvár második csapatával is – ott az első, mint mindenki tudja, aki idáig jutott az olvasásban, az osztrák szervezésű EBEL-ben játszik hosszú ideje –, de az akciónak ez a fele kisebb vihart kavart, mint a MAC-os szálak.

Mert hát vihar, az lett: a Mol Liga-elnökség is lemondott, a románok is mérgesek lettek – eredetileg ők is hoztak volna új klubokat, a Galacot és esetleg a Steauát, de elutasítás lett az osztályrészük –, a többi magyar csapat drukkereinek nem kis része pedig megutálta a leszövetségcsapatázott MAC Budapestet.

Nekem már szinte ennyi is elég szokott lenni, hogy punkoskodásból-trollkodásból csak azért is megkedveljek valakit és valamit – vagy legalább úgy tegyek, mintha –, így gyakorlatilag a felhajtás eleje óta úgy viselkedek a jégkorongblog kommentszekciójában, mintha az egy kezem ujjain megszámlálható MAC-ultrák egyike lennék. Ennyi alapján azt is a fejemhez lehetne vágni, hogy amit művelek, az nem több, mint üres póz és tartalmatlan bohóckodás.

Még szerencse, hogy ez így nem igaz. Részben sem.

Több okból sem. Korántsem csak trollkodásból és klubszurkoló-bosszantásból örülök ugyanis a MAC-nak. Egy rakás más miatt is. Először is, a tavasz óta megint A csoportos magyar hokinak minél több erős klubcsapatra van szüksége, és ennek az elvárásnak-feltételnek a MAC-projekt minden további nélkül megfelelni látszik. Ahogy mondtam, az ország egyik legvagányabb utánpótlásbázisa sok tehetséges és épp felnőttkorba lépett fiatalt nevelt fel, akik mellé minőségi magyarokat és légiósokat sikerült igazolni, a vezetőedző pedig az a Majoross Gergely, aki első magyar trénerként nyerte az előző szezonban a Miskolccal a ligát, és bónuszként behúzta az óbéegyet és a magyar kupát is, utóbbit az EBEL-es Fehérvár bravúros legyőzésével. Emellett a MAC-nak hála sikerült – hátha hosszabb távra is – megszerezni a jégkorongnak a Tüskecsarnokot, ez az ország messze legmenőbb létesítménye, ahol ez a sport is művelhető. Tényleg olyan ott minden, mintha Európában lennénk. Ez óriási dolog minálunk, ahol pl. méltatlan – bár tagadhatatlanul romantikus, sőt már-már bájos és nemcsak a kontraszt miatt vállalható-vállalandó – körülmények között kell figyelni, ahogy a magyar hoki legjobb klubja rendre fantasztikus produkciót nyújtva viaskodik bivalyerős nemzetközi ellenfeleivel.

Van mindazonáltal a MAC-szurkolóságnak egy további fontos összetevője is. Nem tudom, emlékeztek-e a Budapest Starsra. Az a káposztásmegyeri csarnokból és az ottani – szintén nívós – utánpótlásból kinőtt klub néhány éve hasonló modell szerint lépett be a magyar felnőtt jégkorongba. Ugyanígy igazoltak a fiatalok mellé néhány magyar válogatott játékost és pár légóst, olyan sikerrel, hogy a Mol Liga második kiírását meg is nyerték. A régi klubok hívei a Starst sem szerették, és előszeretettel gyökértelenezték, ha kellett, ha nem, azok után is, hogy összebútorozott a Vasassal. Ám ettől sem dőlt össze a világ, pláne, hogy érdekes módon semmivel sem jártak kevesebben a káposztásmegyeri csarnokba, mint máshova. Én is köztük voltam gyakran, sőt többször mentem meccsre oda, mint bárhova máshova.

Hogy miért volt ez így? A színvonalas magyar jégkorong nem ősrégi jelenség. Eszem ágában sincs bántani-leszólni a korábbi generációkat, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy engem a kétezres évek legelejétől érdekelnek igazán ennek a sportnak a magyar vonatkozásai. Akkortól, amikor felnőtt az első dunaújvárosi Kercsó-generáció, és vele párhuzamosan Székesfehérváron is sikerült szintet lépni. Minek következtében a magyar válogatott megragadt a B-csoportban, majd a Divízió 1-ben, és mint ismeretes, 2008-ban az elitbe is feljutott átmenetileg.

Onnantól látszott, hogy ez tényleg egy szuper dolog, a rendszerváltás utáni korszak nem túl sok magyar sikertörténetének egyike. És nagyon jó ismerni valamit, ami kétségkívül jó.

Az igazi klubszurkolók régebbről eredeztetik és ápolják identitásukat – legyenek ferencvárosiak, újpestiek, fehérváriak, újvárosiak vagy akár miskolciak –, a legendák Kisstadion-beli hógolyózásokról és BS-es telt házakról szólnak. Ezeket nekem nem adatott meg megélnem, nincs hozzájuk közöm és kötődésem, nem voltam részesük, nem lehet bennem nosztalgia. Ez nem rossz vagy jó, hanem szimplán csak egy tény. Ahogyan tény az is, hogy nem vagyok ezzel egyedül, számtalan szurkoló van a válogatott körül kialakult egyre népesebb közösségben, akik számára a klubdrukkerség csak sokadik szempont. Ők azok az őrültek, akiknek semmi gondot nem okoz az egyik héten Újpesten, a másik héten Pesterzsébeten meccset nézni, és ha úgy adódik, ma az UTE-nak, holnap meg az FTC-nek szurkolni aktuális ellenfelükkel szemben.

Ők azok – vagyis mi vagyunk azok.

A mi identitásunk alapját nem a zöld-fehér, a lila-fehér vagy a sárga-fekete teremti meg, hanem a piros-fehér-zöld, és a klubhoki elsősorban ehhez képest érdekes. Innen nézvést könnyebb és magától értetődőbb egy olyan csapat mellé állni, ami mellett azelőtt nem állt senki. Nincsenek rutinok, sallangok, háborús hagyományok. Ezt gyökértelenségnek is lehet nevezni, de csak abból az alapvetően más nézőpontból, ami nem a mienk. A mi nézőpontunk, hogy jó jégkorongot szeretnénk, jó körülmények között, és biztosak vagyunk benne, hogy ha több a jó csapat a mezőnyben, az a magyar jégkorongot emeli magasabbra. Minden klubot szeretni – jó-jó, nem egyformán, de mégis –, és egyiket sem gyűlölni, lehet, hogy ezt is csak ebben a sportban lehet.

Valahogy így. Azt hiszem, életemben először veszek most majd bérletet, csak 18 ezer forint az egész szezonra, rájátszással együtt. Bár be is kell még jutni abba a rájátszásba!

Ami az esélyeket illeti, a mindjárt kezdődő bajnokságban nem lesz könnyű megszorongatni a címvédő Miskolcot, de a MAC-nak, valamint az Újpestnek és a kis Volánnak egyszer-másszor talán sikerülhet. Az előjelek alapján nem lesz rossz a Debrecen és a Ferencváros sem, az utóbbi időben nem tapasztalt kihívásokkal csak a Gattyán György pénzét elveszítő, ennélfogva valószínűleg sokat gyengülő Dunaújvárosnak kellhet szembenéznie. De ők is voltak nehéz helyzetben máskor is már, és mindig kikapaszkodtak a gödörből.

Roppant kíváncsi vagyok. Mindenre. Legyen már jövő csütörtök!

Ez a poszt most a Mol Liga-várakozásaim köré épült, de muszáj megjegyezni a végén: a Fehérvár EBEL-es csapatának még soha nem volt olyan erős-nívós kerete, amilyennel az idén vág neki a dolgoknak. Ebből elődöntő lesz! Nem kérdés, hogy az Ifj. Ocskay Gábor Jégcsarnok állóhelyein is elő fogok fordulni párszor az elkövetkezendő hónapokban. Mindenképp gyertek ti is, az aztán száz százalék, hogy megéri, és nemcsak bolondoknak ínyenceknek.

Fotó: MAC Budapest Facebook