Tényszerűen a fickó egyébként halott.
Ám holtában is igen szerteágazó és összetett mikrostruktúrájú kulturális utalásrendszerrel bír. Hogy messzebb ne menjünk, kezdjük a puszta nevével. A J. C. Bach rövidítést alkalmazva 12 fős társaságban statisztikailag bizton számíthatunk legalább egy félművelt anglománra, aki elmagyarázza, hogy az nem dzséjszí, hanem dzséjesz (jó, hát Bachból ő csak Sebastianról tud), bár megbocsátóan elismeri, rajta kívül a legtöbb magyar bizony az angol ABC betűivel sem igen boldogul, lám-lám, alig akad honfitársa, aki a JVC márkát ne dzsívíszí-nek mondaná, márpediglen az dzséjvíszí.
Hey Mister, you are – excuse my French – an asshole.
Az öreg Christian maga hasonló véleményen lenne, bírta az angolt nyelv ismeretét annak minden nyűgével, lett légyen ő a hírneves Londoni Bach. Megjegyzendő, egyes források a Milánói Bach néven is emlegetik, ámde e név nem illik jelen írásunk tartalmához, mondhatni, e tény a hipotézisünket olyannyira félrevinné, inkább meg is szabadultunk tőle. Mármint persze a ténytől.
A Bach-család különben igen szép példája annak, hogy milyen eredménnyel jár, ha a középkori mediterrán temperamentumú gyermekszeretet az északi német orvostudomány nyújtotta magas túlélési aránnyal találkozik. A modernkori ember által csak Bach-ként emlegetett fickó (Johann Sebastian*) 11. gyermeke volt Johann Christian, ámde még így sem az utolsó. Érdekes tény, hogy a maga korában az öreg Bachot emlegethették inkább úgy, hogy a hírneves Christian apja, és nem pediglen fordítva. A Nagy Bach újrafelfedezése igen kései zenetörténeti esemény, s mindazok, akik azt hiszik, a korabeli Lipcse dolgos polgárai felismerték a köztük járó zsenit, azok nagyobbat tévednek, mint a koalát medvének alítók. Mindazonáltal a zenei géniusz áramlási iránya kétségtelenül Sebastiantól Christian felé mutat, ahogy a család csemballóinak tulajdonjogi alakulása is.
*Ő mellesleg az egyik oka annak, hogy Szabó Magda Abigéljét sosem olvastam el. (A másik, hogy nem vagyok lány.) Az első oldalon szerepel szó szerint az, hogy Bach János Sebestyén. Én pedig nem vagyok hajlandó olyan szerző egyetlen sorát sem elolvasni, aki szerint Bach János Sebestyén. Ez van.
Az öreg Bach papa amúgy élete során alig tett többet, mint született tehetséggel összegezte az előző 300 év minden fejleményét és maximálisan tökélyre vitte azt. Az V. Brandenburgi verseny a klasszicizmus előtti zenetörténet legtökéletesebb alkotása, önmagában ezért is járna a platinával futtatott bronzszobor a Hősök Csarnokában. Nem hallgathatjuk el továbbá azt sem, alig-alig akad zeneszerző, az egy szem Ludwig van Beethoven kivételével, akinek akkora hatása lett volna a modern, kétgitáros, kétlábdobos power metal zenére, mint a Nagy Bachnak. Azt hiszem, kijelenthető, ma nem létezik olyan gitáros, aki ne tanulta volna meg valamikor a D-moll Toccata és Fúga olyannyira közismert dallamrészleteit. Ha ma élne, Sebastian valószínűleg egy Sonata Arctica vagy Stratovarius típusú zenekarban billentyűzne.
No de mi a helyzet értekezésünk tárgyával? Nos, Christian a vegytiszta és romlatlan, időnek előtte született epigon. Ha műveit Mozart művei UTÁN tennénk az időfolyamban, mindenki elismerné: jól sikerült, de a mester zsenijét csak néha megvillantó, tisztességes Mozart-epigonnal állunk szemben. Ámde az idő ezúttal megtréfálta a zenetörténetet, s J. C. Bachot Mozart elé vetette a születések sorában. Maga a nagymester személyesen is ismerte hősünket, s példaképének, zenei forrásának tekintette. Lám-lám, miből lesz a Melolontha melolontha. A férfiú, kit a King’s Theatre mosdatlan nyakú, vörös hajú közönsége azért fütyült ki, mert nem úgy orgonál, mint az imádott Händel, s aki ennek hatására fel is hagy az oratóriumok írásával, egyszer csak ihletetten lúdtollat, kottapapírt ragad – az öreg Bach sok más mellett kottametsző is volt, ezt áthagyományozta fiaira, nehogy már ilyenre pénzt kelljen kiadni -, s a születőben lévő szonátaformát készre gyúrja. A ravasz róka, ki billentyűshangszer-oktatóként is kereste a kenyérre valót, csemballóra és forte pianóra írt tanulmányfüzeteiben szándékoltan az emelkedett stílusú és technikailag könnyebb darabokat írta előre, hogy a gyengébb képességűek is megvásárolják a füzeteket. Így személyében az alkalmazott pszichológia előfutárát is tisztelhetjük. Ráadásul tenyeres-talpas német létére megvolt neki a kor egyik legismertebb olasz balerinája. Hol vannak ma az ilyen jó arcok!
Magatokat jó fejnek gondolók, mihaszna verebek, Johann Christian diktál!
utánlövés: BACH családneve a kevés olyan név egyike, amelyik csupa zenei hang betűjeléből áll. Számtalan zeneszerző igyekezett a B-A-C-H zenei hangokkal egy műben valamit kezdeni. (B alatt természetesen most az európai B-t értjük, azaz a fél hanggal megemelt A hangot, vagyis az Aisz-t, nem az amerikai B-t, ami Európában H.). Szörnyű fintora a zenei sorsnak, hogy nincs olyan, az emberi fülnek kellemes hangsor, amelyik, akár módosításokkal, vendéghangokkal is, de tartalmazza ezt a négy, egymástól fél-fél hangnyi távra sorjázó hangot (A-B-H-C persze a sorrendjük). Még viccesebb, hogy az egyetlen rendszer, amiben ez a dolog szabályszerűen elfogadható, az a dodekafónia, ám Schönberg, a neoklasszicizmus nagy ellensége, BACH nevét sosem szőtte volna dalba. A legnagyobb poén azonban kétségtelenül az, hogy J. S. Bach kora óta többször megváltozott a normál zenei A hang frekvenciájának standardja. Azaz, a ma BACH-nak címzett dalokat ha visszaküldjük majdan időgéppel, az öreg Sebastian nemigen fogja érteni, mit akar tőle ez a szerencsétlen illető a H-B-Desz-C névvel.
Szerintem is elég hülye név.