Ez volt megfakult emlékű ifjúkorom egyik legmeghatározóbb zenekarának utolsó, klasszikus felállásban felvett lemeze.
Layne Staley már 13 éve halott. 🙁
Tényleg nem akarom generációs frontkatonaként csak a saját kamaszkorom zenei favoritjait lökni, tojva a maiakra, de ennél az évfordulónál muszáj volt megállni egy picit.
A borítón állítólag (?)* Jerry Cantrell gitáros szuggesztív tekintetű kutyája, Sunshine szomorkodik, a Grind klipjében kapott is egy kisebb szerepet.
Fontos tudni még, hogy a lemezfelvételt megelőzően Staley drogproblémái miatt hosszabb kihagyásra kényszerült a csapat. Bár az AIC kétségkívül a legborultabb, legmetálosabb grunge-banda volt, a kutyás (Egyszerűen csak Alice In Chains című) album még önmagukhoz képest is nagyon feszültre, depisre sikeredett.
1995-ben az MTV a dél-kaliforniai dallamos, power-punk vonalra állt rá, még a csapból is a The Offspring és a Green Day folyt. Ebbe a pocsolyába ugrott bele páros lábbal Layne Staley, és bandája. Népszerűbbek természetesen nem lettek ettől, ami az eladási adatokban is megmutatkozott.
Aztán a sors úgy hozta, hogy Staley-vel több album már nem készült. Talán az ő történetét is megírom egyszer.
A kutyás albumot nem igazán értették a kilencvenes évek Amerikájában, ma már azonban világosan látszik, hogy méltó volt ahhoz zenei szellemiséghez, amit az Alice In Chains akkoriban – egészen Staley haláláig – következetesen képviselt.
/Javítva: */