Pezsgőt iszom. Mert örülök. Meg mert örül az ország is. Valamiért végre lehet.
Mintha nyolc éves lettem volna, nem emlékszem pontosan. Balatonföldváron nyaraltunk, augusztus vége volt és iszonyú meleg. A sácok a nyaralóban leültek focit nézni a társalgóban. Becsatlakoztam én is. Valami hazai meccs volt. Lassú folyású, és kínosan unalmas. Akkor eldöntöttem, hogy nem szeretem a focit.
A következő focimeccs, amire emlékszem, az az Oroszország-Kamerun VB-meccs volt, és a kameruniak kikaptak sok-egyre az oroszoktól. Anyám leparoklt engem és a bátyám nagymamámnál, esténként meg nem tudtunk mit csinálni, mint nézni a meccseket a tévében. Kb. azóta is kétévente nézek focit. Nem azért, mert szeretem a focit, hanem mert esemény a VB meg az EB.
Engem közben elragadott a Forma 1 és a motorsport, és bár magam is elaludtam sokszor a tévé előtt, ill. nem egyszer megfogadtam, hogy soha nem nézem ezt a szart, annyira unalmas, mégis mindig visszatértem.
A foci viszont továbbra is ment kétévente. VB és EB. A csoportmérkőzeseket ritkán néztem, az egyenes kieséses szakasz volt mindig izgalmas számomra.
A magyar foci viszont teljesen kimaradt az életemből. Emlékszem, egyszer néztem egy Magyarország-Ausztria meccset, aztán amikor a magyar válogatott játszott a Real Madriddal Puskásért, meg amikor a Bajnokok Ligájának vagy Isten tudja minek a selejtezőjében játszott a Zete a Mancsester United-del, aztán az első meccsen 1-0 játszott a Zalaegerszeg, hiába volt Beckham is a pályán. Emlékszem, borzatszó sötét volt, és röhejesen mutatott a világ akkori legjobb csapata a Nyugat-magyarországi füvön. A visszavágó-meccsen persze valami 6-0 verték a zalaiakat otthon, de hát ez egyáltalán nem volt meglepő.
Szóval én ezt az egész stadionépítősdit, meg magyar futball nyomatást teljesen feleslegesnek tartottam, egészen az utóbbi időkig.
Tudom, sokan nem szeretik Puzsér Róbertet, régen én sem bírtam, de ahogy jobban belemélyedtem a munkásságába, egyre jobban megkedveltem, és a témában volt egy – szerintem – értékes gondolata.
Szóval ő azt fejtegette, hogy a szimbolikus kormányzás ijesztő méreteket öltött Magyarországon. Nem lehet úgy bármiről beszélni az országban, hogy ne taposna bele az akár a holokauszt-, akát a Trianon-sérültek lelkébe, vagy bárkiébe a kettő között. A Nagy Nemzeti Narratíváért egészen a Szent Koronáig kellett visszanyúlni, bár Szent István szerepét is megkérdőjelezik a történészek, arról nem is beszélve, hogy milyen már, hogy egy korona van egy köztársaság címerében, és maga a tárgy a Parlamentben van. Viszont Orbán Viktor egyik nagy ötlete az volt, hogy megpróbálta megteremteni az ideológiáktól semleges Narratívát, és ez volt a foci.
Röhejes és bizonyos szempontból katasztrofális a stadionépítési hullám. De ha ennek egyszer tényleg beérne a gyümölcse. Ha megteremtődhetne a Nemzeti Katarzis, ami a rendszerváltáskor elmaradt. Ha ismét valami nagyobb meccset nyerne a hazai válogatott. Ha ezt sikerülne fenntartani.
Az is szimbolikus lenne, és tapadna a Kedves Vezetőhöz, de már nem lenne olyan patinás, ősi bútorokkal berendezett tárgyalótermi atmoszférája. Lennének középiskolát elvégzett hősök. Fiatalok, akik meg tudták csinálni azt, amiben egy egész generációt ellopott/ellehetetlenített/feladott reményei vannak, az egy hatalmas löketet adna a magyar népléleknek.
Hogy baszki, igenis meg tudjuk csinálni, és nem kell mindig áthárítani a felelősséget, ha valami nem sikerül. Hogy Mutyisztán ellenére mégis lehet teljesítménnyel érvényesülni. Nem kell aktuális pártokhoz vagy ideológiákhoz dörgölőzni az előbbrejutásért.
Nincs megírva a sorsunk, bármit is mondjon a Himnusz meg a Szózat (egyébként a pokolba velük, állítom, hogy a Magyar Önsörsrontásért nagyban ezek a felelősek; szép költemények, de csak újratermeljük vele keserűségünket, akárhányszor el kell énekelni egy hivatalos eseményen).
Szóval ha igaza van Puzsérnak (és remélem, igaza van), a magyar válogatott ma egy kicsit kimozdította Magyarországot a Kárpát-medencei, kénes- és lábszagú termálfürdőjéből, amiből senki nem mer kiszállni. Egy kcsitit a modernebb Európához tudunk tartozni. Ott lehetünk a legnagyobbak között, a csapat erejéből, és nem azért, mert megszánt minket az Unió, vagy piacot látott bennünk.
Az utolsó pár kortyot ezeknek a fiúknak az erőfeszítésére iszom, akiknek még a nevét sem tudom jóformán, mert olyat hajottak végre, amit az én életemben Magyarországon még jóformán senki.
A terroristák meg szopogassanak zsilettpengét, vagy mittudoménmit, a kurva kalifátusuk úgyis kifingana pár év után, ha megvalósulna – legyilkolnák egymást bélt vagy valós sérelmeik okán.
Vive la France, vie l’Hongire, én még megiszon ezt a pár kortyot.
A gépelési hibáimért nem kérek elnézést, utólag úgyis lesz miért fognom a fejem.
U.i.: Akit érdekel, erősen benne van a pakliban, hogy a motorsportba erősen belemártva folytatom karrierem.