Tisztelt szerzőtársam, Széplábi András egyik közelmúltban írt posztjában megidézte a ma már hétköznapinak tekinthető Wikipédia-műveltséget, mint a XXI. századi átlagember egyik legfőbb ismertetőjelét. Igazságtalanság lenne azonban csak a Wikipédiát kiragadni, mint a fennemlített embertípus legfőbb tudásforrását, hiszen számtalan információszerzési módszer és ezzel foglalkozó webhely létezik még, a világ legnagyobb, önfejlesztő lexikonján kívül is.
Jómagam annyira könyvpárti vagyok, hogy az (önmagamhoz képest) már fokozhatatlan: igazi könyv-náci. Ragaszkodom például ahhoz, hogy a könyvespolcunkat én tarthassam rendben. Leszedegetem őket, nedvessel letörlöm a polcot, szárazzal a könyvet, nem létező molyok után kutatok, szaglászom, markolom, át meg átlapozom őket, gyakran teljes délutánokon át. Ez egy olyan viszonyulás, ami az e-book korszakban napról napra válik nevetségesebbé, még sincs szégyenérzetem. Amikor a digitális adattárolás és az erre alapuló, új olvasási szokások még a kanyarban sem voltak, olyan humán-polihisztorok, mint a legendás műveltségű Hegedűs Géza, efféleképp nyilatkoztak erről a furcsa viszonyról:
„Igyekszem meggyőzni a hallgatóságomat arról, hogy az olvasás nem egy dologra való. Ha gyönyörködni akarok, mondjuk, Reviczky vagy Verlaine vigaszát keresem, és máshova nyúlok a könyvespolcon, ha rendben akarom tartani a Trabantomat. De megfelelő szakkönyv nélkül az sem megy! A legtöbb igényes ember lelkében él valamiféle kíváncsiság. Mindenekelőtt saját lelkére, múltjára, de rögtön azután a szomszédjáéra kíváncsi. Azt szoktam mondani, hogy a könyv olyan áramforrás, ami hol kikapcsol, hol bekapcsol – mármint bennünket a valóságba.”
Én jól elvagyok az ezzel párhuzamos nézeteimmel, de a múltkor, mélyebben elgondolkodva a kérdésen rádöbbentem, hogy tulajdonképpen versenyhátrányba kerül az a mai gyerek illetve fiatal, aki önművelődésének, önfejlesztésének eszközéül kizárólag a könyvet választja. Azt egyébként kizártnak is tartom, hogy egy gyermek ezt a döntést önként hozza meg, de léteznek szülők, akik buzgón tiltják gyermekeiket például az internettől; ebbe mélyen nem mennék bele, mert ennek a szülői magatartásnak is számtalan formája, illetve fokozata van.
Két srácom közül az idősebbik reál érdeklődésű, reál szakmát végzett, az adott szakma technikumi képzésében vesz részt éppen, és nem lepődnék meg, ha egyetemi tanulmányait is hasonló területen folytatná. A szakma, amelyet elsajátított elsősorban a kémiára épül, a technikum pedig szinte kizárólag laborgyakorlatokból áll. Kétféle könyvet láttam eddig a kezében: a tankönyveit, és a Trónok harca sorozat köteteit. A TV-sorozatokról viszont tekintélyes enciklopédikus tudást halmozott fel, meg sem próbálok vele versenyre kelni ebben. Középsulis kortársaihoz hasonlóan mégis, a legtöbb általam felhozott témához lazán hozzá tud szólni. Egyszer például meglepett egy sörözés közben elcsattintott Csáth Géza kritikával (nem tetszett neki). – Hol olvastad? – A telefonomon.
– Hm.
A kisebbik fiú teljesen más területen folytatja tanulmányait. Érdeklődése sokkal inkább humán jellegű, filmes és művészeti érdeklődése is szerteágazóbb, mint testvéréé. Őt például az Élet fája zaklatta fel legutóbb, míg kortársai, osztálytársai a Marvel filmekre buknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne nézné meg azokat a filmeket, amelyekre kortársai gerjednek, de van neki egy saját kis ízlése, ami 16 évesen azért már nem olyan rossz dolog. Könyvet nem olvas szinte egyáltalán, csak ha nagyon muszáj. Legutóbb, amire rá tudtam beszélni egy Poe kötet volt, persze hogy a legizgalmasabb, misztikus detektív-novelláival telepakolva. Azt hiszem tavaly olvasott egy könyvet a testbeszédről, és ha végre sikerülne beszereznem Carl Gustav Jung valamelyik művét, akkor azt is elolvasná, mert sokszor beszélünk a Jung-Freud viszonyról (egy közösen megnézett film kapcsán), és neki Jung tudományos elképzelései jobban bejöttek. Nincs olyan filmes, vagy egyéb téma, amiről valami köldökszösznyi információval ne rendelkezne, legyen az a cári család kivégzése, a Patyomkin páncélos c. film, vagy például a II. világháború nyugat-franciaországi harci cselekményei. Olvasni viszont sokat látom, a telefonján(rengeteg blogot olvas és vlogot néz).
Azt hiszem a dolog nyitja itt elsősorban az, hogy a gyermeknek létezik-e valamiféle tudásszomja, vagy sem. A KSH kulturálódási szokásainkat vizsgáló kutatásai szerint Magyarországon a felnőtt lakosság jelentős része már a hetvenes-nyolcvanas években sem olvasott könyvet. Szinte semmit. A tanulmányban alkalmazva van egy módszer, az úgynevezett időmérleg-felvétel, ami tulajdonképpen egy adott tevékenységünkre ráfordított időt hivatott lemérni, meghatározott időintervallumon belül. Ezzel a módszerrel vizsgálva az olvasással eltöltött időt, érdekes tendencia rajzolódik ki:
Míg 1986/87-ben még minden második megkérdezett olvasott a megkeresés előtti napon, addig 2009/2010-re ez csak minden negyedik emberre igaz. Aki ellenben ténylegesen olvas, az 9 perccel több időt töltött ezzel, mint az 1980-as években: naponta átlagosan 76 percet; a csak könyvet olvasóknál ez az idő 97 perc volt. Megállapítható tehát, hogy akik ténylegesen olvastak, azok egyre intenzívebben tették azt.
Az időmérleg kérdőívbe 2009-ben már beépült az elektronikus és internetes formában történő olvasás is a hagyományos papír alapú mellett, illetve az internetes olvasás egyértelműen elkülöníthetővé vált az egyéb célú internethasználattól (letöltés, közösségi oldalak látogatása stb.).
Ez természetesen nem ad választ minden kérdésre. Például mi van azokkal, akik digitális adathordozón sem olvasnak irodalmi, vagy tudományos műveket. Vajon szert tehetnek-e arra a tájékozottságra és tudásra, ami mondjuk egy érettségi (jó, vagy kitűnő eredménnyel történő) letételéhez kell? Szerintem igen. Ahogy az idő előrehaladtával egyre jobbakká válnak a keresőmotorok, és egyre felhasználóspecifikusabban szűrik a netes tartalmat, annál nagyobb az esély arra, hogy azt az információt fogjuk tudni leszedni a világhálóról, amire pont abban a pillanatban szükségünk van. Úgy képzelem ezt el, mintha egy gigakönyvtár lenne mindenki birtokában, azzal a különbséggel, hogy a könyvek azon az oldalon nyílnak ki ezredmásodpercek alatt, ahol a keresett információ megtalálható.
Ez persze jól alávág szegény Tolsztojnak, vagy a József és testvérei mega-építményét összelegózó Thomas Mannak, de reménykedjünk hogy talán készül belőlük valami jófajta HBO-sorozat, és akkor nem vesznek bele a múlt mélységes mély kútjába. Sem médiaelemző, sem szociológus, sem pedagógus nem vagyok, de az világosan látszik, hogy az információt ma már más csatornákon, és más formában vesszük magunkhoz, az új módszer pedig az idő előrehaladtával egyre hatékonyabb lesz. Pár hete beszélgettem egy antikvárium-tulajdonossal, aki a forgalma egyértelmű visszaeséséről beszélt. Legfőbb oknak az E-book olvasók, és az ilyen alkalmazással felszerelt telefonok elterjedését tippelte.Ez nyilván csak az olvasók szokásaira vonatkozik. Az úgynevezett nemolvasók népes táborát azonban másképpen kellene megítélni a jelenleginél. Itt jön állításom lényege: Szórványinformációkból,egyéb szórványinformációk hozzáadásával illetve felhasználásával teljes értékű információt kaphatunk. Ha például a házi feladat egy kötelező olvasmány átfogó elemzése, akkor azt egy ügyes diák egy délután alatt összerakja, valahogy így:
•Minden érdemi információt megtud a műről
•Elemzéseket olvasva tulajdonképpen elsajátítja az elemzés formai követelményeit
•A különböző forrásokból leemelt szórványinformációk a végén kiadják az információ-halmazt, ami a szükséges munka megfelelő elvégzéséhez kell.(Kurvára szaknyelvinek hangzik, pedig messze sem az, viszont reményeim szerint talán megkönnyíti a szemléltetést).
3-4 éve még mondhatta egy tanár, hogy rájövök ha valaki nem olvasta el a művet, ma viszont megeszem a kalapomat, ha ezt egy ily módon elkészített, jó dolgozatot beadó diákról a tanerő 100% bizonyossággal megmondja.
A nem olvasó diák pedig azért élvez versenyelőnyt a lelkiismeretes, olvasó diákkal szemben, mert míg a könyveket átnyálzó diáknak rendívül sok ideje elmegy az adott művel kapcsolatos feladatok elvégzésére, addig a rövidebb utat követő diáknak tengernyi ideje marad egyéb tantárgyakkal foglalkoznia.
Hangsúlyozom, én egy könyvbuzi, közel negyvenes, begyöpösödött pali vagyok, mégis ezt gondolom.
Ami öt éve még felszínes volt, az ma már cseppet sem biztos hogy az, és ami öt éve még kifejezett előnyt jelentett, az ma már inkább tűnik hátránynak. Minden kíváncsiság és tudásszomj kérdése csupán.
Az írott művek olvasása talán megmarad az érett, felnőtt elme egyik legtradicionálisabb és legnemesebb kikapcsolódásának, és az sem elképzelhetetlen, hogy miként a múltban és a jelenben, a szellemi minőségben megmutatkozó egyéni különbségek egyik legfontosabb fokmérője, az olvasottság lesz.