Még a magamfajta fekete seggűnek is van anyukája, akit karácsony tájékán érdemes meglátogatni, tekintve hogy úgy teremnek a közelében a kacsacombok és a pontypatkók, akárha ötödik kerületben a polgári perek. A tömött gyomor mindenkor derűs perspektívájából mintegy kitekintve a hazaút is könnyebbnek tetszik, vagy nem tetszik, de a betonon mégsem alhatunk, így szépen sorba állva, ahogy az amúgy tényleg csak Komló felé szokás, kiszámolt és előkészített pénzösszeggel kezünkben mosolygunk a buszsofőr kérdésére, miszerint nem adnánk-e kölcsön a gyereket. Mármint a látszólag hozzánk tartozót. Tudniillik az előttünk éppen jegyet váltó, közepesen rosszul szituált, négytagú család a kölcsönbe kapott, plusz egy gyermekkel már jogosult volna a nagycsaládos kedvezményre.
E helyütt most nem fogok részletesen kitérni arra, ami miatt az ilyesmit különben rohadtul helytelenítem, elég annyi, hogy én mindig odaadom az 50 forintot a pláza mosdójában. Pedig – sokakkal ellentétben – elolvastam, hogy csak akkor fizessünk, ha úgy gondoljuk, támogatjuk ezzel az összeggel a szervezetet. Lenne tehát éppen ellenvetésem, de ennyit elbír a lelkiismeretem. Néhány rövid szóval a gyermeket is eligazítom, hogy az utazás következő 40 perce során az előttünk álló, bájosan kis termetű hölgy az anyukája, ha kérdezik. Ha ennél többet kérdez bárki, nyugodtan és férfiasan fakadjon sírva, abból baj nem lehet. A gyermek kérdését elintézve, gyermek anyukája (aki történetesen az én barátnőm) és magam számára két buszjegyet vásárolnék. Az összeg átnyújtása közben a rendkívül barátságos és igen figyelmes buszsofőr megjegyzi, hogy “Köszönöm. Nehogy már csak a hadd ne mondjam, kiknek legyen jó.”
Két közbevetés. Nem kívánva fotorealisztikus részletességű portrét festeni, falfestő pemzlivel hanyagul odatett, hányaveti ecsetvonások is elegendők most, tehát tényleg csak azok számára, akik most érkeztek Naprendszerünkbe valamely távoli galaxisból: a haddnemondjam természeten azt jelenti: cigány. Hasonló tömörséggel tegyük világossá, hogy a szóban forgó, ideiglenesen kölcsönbe adott gyermek az édesapja révén különben félig szintén haddnemondjam, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy az anyukája is negyed- vagy tán félrészt szintúgy. Mindezen tényeket anya és gyermeke tökéletesen Göteborg-kompatíbilis megjelenése nem teszik ránézésre nyilvánvalóvá. Közbevetés bezárva.
Több mint két évnyi kapcsolatunk során persze megedződtem én már annyira, hogy a kezem éppen csak egy pillanatra remeg meg a visszaadott érmék súlya alatt, a sofőr kezének érintése alig-alig borzaszt, és cinkos összekacsintása sem horgasztja fel bennem a hányingert jobban, mint egy előemésztett szöcskefing a cipőm talpán, de azért sok minden eszembe jut: a gyerek egyre inkább tetten érhető zavara, ahogy a kék szeme által megtévesztett osztálytársakkal szitokszóként közösen harsogott, megvető haddnemondjam ugyanaz a haddnemondjam, mint imádva szeretett apukája, meg az a gyönyörű, göndör szőkésbarna fürtös, kék szemű osztályelső ott a tükörben. Ezeket gondolom, és még sok mást is: nagy gyakorlatom van már abban, hogy kisebb esszényi gondolatok járják meg az elmémet a kívülálló számára pillanatnyinak tetsző idő alatt. “Így maguk is megspóroltak 185 forintot!” – mondja még a gépjármű felelős vezetője. Mosolyogva nézek erre a láthatóan jó szándékú emberi lényre, és sírni támad kedvem, és beleverni a fejét abba a kibaszott botkormányba, meg a magamét, és a világét, de így nem viselkedhetünk, nem vagyunk mi haddnemondjamok Göteborgból, mert mi a láthatatlan haddnemondjamok vagyunk a soha véget nem érő reménytelenségből, akik mindenkor udvariasak és társadalmilag elfogadhatóak: a gyereken megigazítjuk a vendégségbe húzott nyakkendőt, amit ő kért, mert nyakkendőt akart húzni, mint a nagy András, de azért felnőttként inkább olyan erős akar lenni majd, mint apa. “Boldog ünnepeket!” – mondom végül, hátam mögött gitárral felszálló haddnemondjam vár türelmesen, előkészített és kiszámolt összeggel.
Ő érti.