Tudom, volt már egy szülinapos írásom pár hete, de ígérem ez most kicsit más lesz.
Amikor Litka néni harmadikban meglátta az éppen beadott fogalmazásomat, először elsápadt, majd az asztalához hívott és adott egy körmöst, hogy megneveljen engem: Ilyen gyatra fogalmazással, ilyen randa helyesírással nem adunk be dolgozatot! Akkor még ő sem gondolta (és akkor még nekem sem voltak ilyen terveim), hogy egyszer majd cikkíró, sőt laptulajdonos leszek. Akkor be kellett látnom, hogy sajnos nem vagyok egy irótehetség. Ellentétben L. Katival, az osztálytársammal, aki emlékszem egy egész csíkos füzetett teleírt Brezsnyev halálakor emlékezve a nagy vezérre. Én meg lényegében akkor értetem meg, az ő füzetét lapozgatva, hogy egyszer a szarháziakat is utóléri a vég, és soha nem kell feladni a reményt.
Furcsa dolog ez az írással kacsolatos nehézségem, mert viszonylag hamar rákattantam az olvasásra. Utólag beszélgetve egykori osztálytársaimmal, úgy emlékeztek rám, hogy az a srác, aki mindig egy könyvvel a hóna alatt közlekedik. Negyedik osztályban Balu tanárnéitől kaptam is egy úttörő oklevelet és egy gyönyörű kitüntetést az olvasottságomért. Életem első, és egyetlen iskolai jutalma volt, amit akkor nem igazán értettem, hiszen mindössze annyit tettem, hogy előző nyáron végigolvastam a Mondák könyvétől a Régi Magyar mondákig minden olyan könyvet, ami gyerekeknek íródott a magyarok történelméről. Szerencsémre pont ilyesmikről tanultunk a következő évben, hát tudtam a kérdéseire a választ szinte azonnal. Talán ő látott bennem akkor valamit, én mindenesetre a kedvességét megőriztem a szívemben.
Tavaly viszont én is ráléptem a rendszeres írás útjára, amit kezdetben lelkesebben műveltem, mint mostanában. Ezek minősége soha nem fogja talán elérni egy Klinkerhoffen, egy Széplábi, vagy egy Steinman Amy írás gördülékenységét és szórakoztatóságát, de úgy érzem azért nem kell szégyenkeznem, minden írásom felválalom ma is. Be kell valljam, a fejemben ezer és ezer cikk is elkészült már idén, de sajnos ezek fénnyé alakitásában sokszor megakadályoz az időhiányom vagy a lustaságom. De majd igyekszem.
Erre a jeles napra azért összeszedtem magam, hogy megköszönjem nektek, kedves olvasók, hogy ilyen sokáig kitartottatok mellettünk! Köszönjük az összes szerző nevében, hogy olvasok minket, csillagoztok minket, és meg is osztjátok velünk a gondolataitokat a cikkeink alatt, amiket bevallom úgy lesünk a szerkesztőségben, mint egy folyóba tévedő tehenet a piranha raj.
Amikor elkezdtük a közös blogot, még csak annyit tudtunk, hogy szeretnénk azt a Kinja közösséget megtartani, akikkel a Cinken nap mint nap együtt múlattuk az időt, együtt örülve és együtt szomorkodva a napi híreken, és írásokon, amit a szerzők osztottak meg velünk. A Cink megszűnésekor azt láttam, hogy páran próbálkozunk a saját blogunkon tovább élni, és küzdeni a hiánnyal, amit a lap bezárása okozott, ezt szerettem volna összefogni egy helyre, jobb együtt, mint egyedül gondolatot követve. Azóta együtt alakítjuk a lap arculatát. Az elején próbáltuk pörgősebben, majd kipróbáltuk a politikát is, de aztán beláttuk, hogy ezt a tempót nem bírjuk. És nem is akarunk versenyezni egy online sajátótermékkel sem. De ezt már Szurikáta nagyon jól összefoglalta, nem is írnék erről többet.
Viszont szeretném megköszönni az elmúlt évet minden alkotótársaimnak, ha jól számoltuk össze, akkor több mint húszan osztottuk már meg veletek a gondolatainkat. Nélkülük ma biztosan nem lennénk itt.
És végül szeretném megköszönni Litka néninek is, ha ő akkor hagyja, hogy eltévelyedjek, ma biztos nem lennénk itt. De az is lehet, hogy jobb, hogy már nem érhette meg szegény eme napot, ami éppen egy évvel ezelőtt volt.