Szerintem már mindent tudunk, de néha nem árt feleleveníteni az ismereteinket. A mai nap kiváló erre.
Nem voltam Népszabadság-olvasó, ezt nem is a Népszabadságról írtam. Akinek nincs kedve hozzá, röviden ennyi: baszhatjuk az egészet, vagy a fene tudja.
Mézes-mázas sarkítva, de volt egy ilyen is. Nem kell komolyan venni.
Ez pedig egy kissé borús fiktív levél, mindegy, hogy mikor íródott:
Tulajdonképpen vége van a jövőnknek.
Persze, még mindig lehet elképzelni, hogy mi lesz, de már csak a felmerülő apró-cseprő magánproblémáink és megoldásaik körében.
Már nem fejlődésben, előrelépésben gondolkodva. Személyesben igen, annak sosincs vége, szakmaiban is van út annak, aki járna rajta. De országként, fiatal(abb) magyarokként már nincs jövőnk, mi már lassan kicsúszunk húszas éveinkből, most nem mi jövünk, mi már jöttünk. Jöhettünk volna. De nem tettük. Azt hittük, hogy nem kell, hogy minden megy magától.
Mert volt esetleg egy jövőképünk, csak épp nem valósítottuk meg. Majd más megvalósítja. Hát, próbálták, nem pont úgy, ahogy mi szerettük volna, de most tőlük, és egyúttal tőlünk is szépen elveszik azt, amiről mi már gondolatban félig, és most rádöbbenhetünk, hogy a gyakorlatban teljesen lemondtunk.
Mert persze, közös jövőnek is túrós a háta, de ahányszor szűkösebbé vált az új, legyen az föld, vagy bármi más erőforrás, szükség volt a közösségekre, az együttműködésre, ha nem akartuk egymást elpusztítani. Most pedig már semmiből sincs sok. Talán csak az időből, amiben majd azon töprengünk, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Még akkor is, amikor majd valaki elveszi mindenünk, de akkor már, nem, amikor az életünket is. Vagy mi leszünk a más, aki elvesz.
Szóval, vége. Egy időre mindenképpen. Bármi új és jó jön, azt mi már nem fogjuk érteni, az már nem nekünk fog szólni. Ha már holnap jön, sietve mentve minket, akkor sem.
És ez így van rendjén.