A 100 kedvenc együttesem – 11. The Specials

Nemcsak, hogy a legnyersebb és legvadabb volt az angol 2-Tone skazenekarok közül, de megdöbbentően rövid idő alatt épített fel olyan életművet, amilyenre a legtöbben évtizedek alatt sem voltak képesek.

Nemcsak, hogy a legnyersebb és legvadabb volt az angol 2-Tone skazenekarok közül, de megdöbbentően rövid idő alatt épített fel olyan életművet, amilyenre a legtöbben évtizedek alatt sem voltak képesek.

Advertisement

Bevezető

Amikor a Madness csatát nyert nálam, egyértelmű döntésnek tűnt tovább felfedezni a kollégákat, vagyis a karrierjüket a 2 Tone kiadónál kezdő, ska- vagy ska beütésű zenét játszó, újhullámos angol zenekarokat. Közülük is különösen a Specials volt a nyilvánvaló választás: láttam már egy-kétszer a Ghost Town feledhetetlen klipjét, ahogy a beesett szemű, sápatag angolok (utóbbi értelemszerűen a két fekete tagra nem vonatkozik) valami kihalt, lepusztult iparvárosban csalinkáznak egy autóval éjszaka. Sőt, akkoriban néha hallgattam még esténként a Danubius Rádiót is (1990-91 környékén járunk), és az egyik műsorban leadták az A Message To You, Rudyt, amiről egyből beugrott, hogy én ezt ismerem (bár fogalmam sincs, hol hallhattam előtte).

Advertisement

Ma már fura lehet, de én elég sokáig úgy szerettem igazán zenét hallgatni, hogy akkor semmi mással nem foglalkoztam: villany le, fülhallgató fel, végigfekszem az ágyon, és ebben az sem akadályozott meg, ha például a Specials nem azt a kimondott fülhallgatós zenét játszotta. (Most se lenne rossz végül is így hallgatni zenét, de kinek van erre ideje?) Így hallgattam az első Specials-lemezt is, és mivel az pont az A Message To You, Rudyval indult, azt már régi ismerősként köszönthettem. Ami viszont utána jött, az nyersebbnek, vadabbnak, jó értelemben véve primitívebbnek tűnt a legsodróbb Madness-számoknál is. Elég hamar sikerült megszeretnem, és ebben szerepet játszott az is, hogy az a bizonyos első lemez egy valódi klasszikus. Ehhez képest a második, a More Specials kicsit csalódásnak tűnt elsőre, pont a ska tűnt el belőle, de azért megszerettem egy idő után, majd végül két évvel később Skóciában beszereztem egy viszonylag friss válogatást is, rajta többek között a Ghost Townnal, és ennyiben is maradtunk, bár az utódzenekarok még tovább is foglalkoztattak.

Advertisement

Aztán eltelt pár év, és hirtelen azt láttam, hogy a Specials gyakran hivatkozott zenekar lett, emlegette őket a Blurtől Trickyig sok mindenki, sőt, még Keanu Reevesszel is olvastam egy interjút egyszer, amiben arról beszélt, hogy úgy szeretne tudni basszusgitározni, “ahogy az a faszi a Specialsből” (Horace Panter a neve amúgy). És végül őket is láttam hosszú évek elteltével a Szigeten, amit az újjáalakulási turnén szerencsére útbaejtettek, igaz, ezt némiképp beárnyékolta, hogy pont az alapító, Jerry Dammers kimaradt a buliból. A koncert azért valamit visszaadott abból, mekkora zenekar is volt a Specials, bár azt sajnáltam, hogy a megviseltnek tűnő énekes, Terry Hall nem adott interjút, úgyhogy két másik taggal beszéltem valamennyit, de elég keveset értettem az akcentusukból, azért ez így is több volt annál, mint amit remélhettem csaknem húsz évvel azelőtt, amikor először hallottam a debütáló lemezüket.

Kik ezek?

A Specialst a billentyűs Jerry Dammers alapította, eredetileg The Automatics néven a zenei hagyományairól addig nem igazán nevezetes Coventryben. Az együttes 1979-re találta meg a végleges nevét és felállását, és már azzal feltűnést keltett, hogy a zenekarban vegyesen játszottak fehér és fekete zenészek is, de igazán persze azzal, hogy az akkor dühöngő punk lendületével küldték meg a hatvanas évek ska-klasszikusait, majd jöttek a saját számok is, melyek pont rímeltek a gazdasági válságból válságba csúszó, egyre feszültebb Nagy-Britannia hétköznapjaira is. Dammers 2 Tone néven kiadót is alapított, ahová leszerződtették a szintén Coventryből induló Selectert, majd a többi ska-revival zenekarral is szövetségre léptek.

Advertisement

’79 nyarán az előző évtized mod-rude boy divatjában, kalapban és öltönyben, fekete-fehérben pompázó Specials már országszerte ismert volt, slágereik voltak, és nem sokkal később felvették első albumukat is, melynek az akkor igazi sztárnak számító Elvis Costello lett a producere. A The Specials című albumot azóta igazi klasszikusként tartják számon: nyers, fésületlen és magával ragadó lemez, még úgy is, hogy a dalok egy része feldolgozás vagy legalábbis átdolgozás. A zenekar az egyik legnépszerűbb új zenekar lesz Angliában, ahol a ska lesz a legnagyobb új divat, az együttes viszont nem akar egy helyben toporogni, és az egy évvel későbbi More Specials már többé-kevésbé szakít a skával, és a legfurább stílusokba kap bele, a soultól a latin zenén át az exoticáig, és nem is annyira sikeres, mint az első lemez. Ekkor már érezhetőek a feszültségek a zenekaron belül, pedig még a legnagyobb dobás hátra van.

Advertisement

A ’81-es év utcai rendzavarásaira reagáló Ghost Town ugyanis nemcsak tökéletesen időzített kislemez volt, hanem a Specials csúcsműve, egy kísérteties atmoszférájú, borongós, nagyvárosi, filmzenés hatású reggae-dal, amely nemcsak No. 1 sláger lesz, hanem egy máig nagyhatású klasszikus (Damon Albarn ugye azóta is ezt akarja reprodukálni), még filmekben is lehet hallani (lásd Blöff). És még azon a kislemezen volt két másik nagyszerű dal is, ám ez már a vég: Terry Hall, valamint a két fekete tag, Lynval Golding és Neville Staple távoznak és Fun Boy Three néven alapítanak új együttest. A Specials ugyan nem oszlik fel, de ez már egy egészen másik zenekar, Dammersen kívül csak a dobos John Bradbury marad a Special A.K.A. néven megjelentett ’84-es lemezen, amin a Free Nelson Mandela című protest sláger is hallható. Dammers végül feloszlatja az együttest, amely különböző, kevésbé sikeres újjáalakítási kísérletek után 2009-ben áll össze újra úgy, legalább a hét eredeti tagból hat részt vesz a buliban, Dammers azonban kimarad. Mindenesetre a visszatérő, és több éven át turnézó Specials learatja a babérokat mindenütt – legutóbb két évvel ezelőtt, de akkor már a beteg Staple sem tagja a zenekarnak. Talán jobb lenne nem is erőltetni már ezt tovább.

Miért?

Ezt már feljebb leírtam: mert senki sem eresztette össze a skát a punk attitűdjével úgy, mint a Specials az első lemezén, és ez az erő még évtizedekkel később is átjön. Ez a zenekar akkor és ott nemcsak, hogy fontos volt és a korabeli politikus zenekarok közül is kiemelkedő hatásfokkal tudott reagálni a korabeli közhangulatra, de mára már össze is nőttek a korai Thatcher-korszak társadalmi feszültségeivel. Szerencsére a Specials azonban nem fárasztóan agitáló balos seggfejekből állt, hanem tehetséges és intelligens fiatalokból, akik körülnéztek, és megírták azt, amit maguk körül láttak: kilátástalanságot, munkanélküliséget, erőszakot, rasszizmust, szegénységet. Néha még bunkónak is tűnhetnek, mint a Too Much Too Youngban (amelynek az élő verziója szintén No. 1 lett): elképesztően dühös és indulatos, ahogy kikel a tinédzser-terhesség ellen, miközben tudhatjuk, hogy a jelenség azóta is él és virul a briteknél, úgyhogy teljesen indokolt a hangvétel, a szám pedig ellenállhatatlan, jobb is élőben, mint lemezen.

Az első lemez többi dala viszont nagyon is jól szól az albumon: nyaktörő tempóban, a korabeli brit viszonyok közé ültetik át a jamaicai skát. Hát ki tud ellenállni a szimultán focihuligán skandálásoknak a Concrete Jungle elején? (“You’re gonna get your fucking heads kicked in, you’re going home in a fucking ambulance”, kiabálják egyszerre.) A lemezen egymást követik a magukkal ragadó dalok a (Dawning of a) New Erától kezdve a Little Bitchig (Keanu Reeves nem hülye, tényleg szuper a basszus bennük), és egyáltalán nem zavaró, hogy sok a feldolgozás – leginkább azért nem, mert az eredeti obskúrus jamaicai dalokat csak a ska-fanatikusok ismerték, a többség (velem együtt) a Specialsnek köszönhetően találkozott ezekkel, ráadásul elég kreatívan is nyúltak ezekhez a dalokhoz, lásd például a Gangsterst, amely Prince Buster Al Capone című klasszikusát vette alapul, de úgy, hogy egy teljesen új dal született belőle, méghozzá milyen! (Én egy skót pub wurlitzerén hallottam az Al Capone-t először, még bőven az internet megjelenése előtt, de a Gangsterst már ismertem, úgyhogy majd’ leestem a székről, amikor váratlanul megszólalt ez.)

Advertisement

A Specials ráadásul mindezek ellenére rendelkezett dalszerzői vénával: eleinte Dammers írta a saját dalokat, de később majdnem mindenki hozott valamit a közösbe, és a More Specials lemez, majd a Ghost Town kislemez mindhárom dala már egy elég karakteres zenei világgal rendelkező zenekart mutat be, amely ráadásul egy másfajta angolságot tükröz, mint amit a Beatles/Rolling Stones és társaik révén ismerhettünk. A Specials a hatvanas évek mod Angliáját kelti életre, de abból is a fekete zenékre, skára és soulra, vagy éppen még egzotikusabb irányzatokra bulizó, fehér, working class fiatalokét. Ez már egy új Anglia – sokan kényelmetlenül érzik magukat benne, Enoch Powell például elmondja az emlékezetes, vérfürdővel fenyegető beszédét, a Specials viszont az ellenpélda, ahol jól megférnek egymás mellett fehér angolok és jamaicai feketék. Mivel én nem vagyok kifejezett ska- vagy pláne reggae-fanatikus, nekem a fő vonzerő Terry Hall visszafogottabb személyisége, aki nem is igazán illik a Specialsba, nem véletlenül csinál később teljesen más zenét. Mégis az, ahogy az ő introvertált egyénisége is megtalálja a helyét a különböző személyiségeket tömörítő Specialsban, azt mutatja, hogy itt tényleg nagy dolog történt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.

Három érv

Do the Dog (1979)

Az első lemez egyik legjobb számában az egymást gyepáló skinek, modok, teddy boyok, punkok és a többiek kapják meg a magukét, miközben a refrénjét az R&B legenda Rufus Thomas The Dog c. 1963-as számából vették, de ezt leszámítva nincs más köze ahhoz a dalhoz. Az egy békebeli, lassú és kedves dalocska, ez meg artikulálatlan, dühös és primitív: mintha a kettő között nem 16 év telt volna el, hanem a triplája. Még az általában szenvtelen kívülállóként viselkedő Hall is úgy kiabál, mintha elmentek volna otthonról, a remek művésznevű szólógitáros, Roddy Radiation pedig lenyom egy szuper kis szólót, hogy aztán még jobban belelovalják magukat a fiúk, és alig két perc után vége is, mint a forgószélnek. Ez az album második száma, én pedig már itt meg voltam véve az első hallgatásnál.

Advertisement

Man at C&A (1980)

A ska itt már csak kiindulópont, és valami fenyegető és karakteres, mégis könnyednek ható dal lesz belőle, ahol Hall monoton kántálása mellett a hivatalosan nem zenekari tag fúvósszekció (a pozanos Rico Rodriguez és a kürtös Dick Cuthell) viszik a prímet, meg az elején a melodica. Az egészben azonban az atomháborús paranoia a lényeg, és mégis képes azt az érzést szórakoztatóan megmutatni, hogy bármikor kitörhet a nukleáris őrület.

Advertisement

Ghost Town (1981)

Erről pedig már majdnem mindent elmondtam feljebb, de hát akkor se lehet kihagyni. Vicces egyébként, hogy Hall később azt mondta, a dalt eredetileg az egy évvel korábbi, 1980-as zavargások ihlették, de azok még nem voltak olyan országosan elterjedtek, mint az egy évvel későbbiek, melyekkel pont egy időben jelent meg a dal kislemezen. A legkülönfélébb zenei hatásokat vegyítő és semmire sem hasonlító Ghost Town tényleg ott van minden idők legjobb brit popdalai között, ma pedig már elképzelhetetlen, hogy egy ilyen aktuális és okos szám slágerlistát vezessen – ez nem bezzegrégenezés, egyszerűen megváltozott a popzene szerepe. Érdemes meghallgatni egyébként a kislemez 3. számát, a Hall által jegyzett Friday Night Saturday Morningot is, ami előrejelzi, milyen irányba indult el később. De mégis mi lett volna itt, ha készül egy harmadik album is ‘81-ben?!

Advertisement

Vélemény, hozzászólás?