A csodavonat, ami 50 év alatt megcsinálta és megette Japánt

Fél évszázada jár a Sinkanszen, mostanra olyan ősi szimbóluma Japánnak, mint a virágzó cseresznyefa, a hósipkás Fudzsi és a horgászkalapos öregember. A száguldó vonatok nagyhatalmat csináltak Japánból és a világ legnagyobb városát Tokióból – de nem ingyen.

A lekésett busz

Egyáltalán nem akartam Sinkanszennel utazni, csak lekéstük az utolsó buszt. A testvéremet voltam meglátogatni, aki Japánban él, Kagosimában, a vonat legutolsó állomásán, és Fukuokában csavarogtunk, a régi várban, a nappal kihalt bordélyszigeten, meg a sikátorokban, ahol a város híres levesét, a tonkocu ráment főzik, velőscsontokból és disznófejekből.

Azért akartunk busszal menni, mert a Sinkanszen szédítően drága: a 256 kilométeres Fukuoka–Kagosima útra 20 ezer forint az egyirányú jegy. De nem lassabb és nem bonyolultabb megvenni, mint egy villamosjegyet, és valószínűleg eleve nem lehet Japánba úgy elmenni, hogy az ember ne üljön Sinkanszenen. Kerül, amibe kerül. Pláne, hogy lekéstük az utolsó buszt.

A peronra bejött a képeken ezerszer látott, ikonikus csodavonat, felszálltunk, halkan kigurult, és azonnal lepadlózták, minden átmenet nélkül; mint egy rakéta, úgy repültünk az éjszakában, alagutak tucatján át – a hegyes-völgyes Kjúsún alig pár éve indult a Sinkanszen, eszelős összegbe került megépíteni –, el-elbóbiskoltam a tökéletesen csendes, tökéletesen sima úton, a vonat itt-ott megállt, majd 80 perccel később végleg, mert addigra átszeltük a világ 37. legnagyobb szigetét.

Képzeljük csak el, hogy Bécs bő egy órára van Budapesttől.

Az időutazás

Japánban már nagyon régóta nem kell semmit elképzelni. A tokiói olimpia előtt néhány nappal, 1964. október 1-jén érkezett meg az első két szuperexpressz, Tokióba és Oszakába. 200 km/h-val száguldottak végig a két várost összekötő évszázados tengerparti út, a Tókaidó mentén épített új vasútvonalon, és nem késtek. Utódaik, 5,3 milliárd elszállított és nulla megölt utassal később, szintén nem késnek, de már nem ennyivel mennek: a hegyes-völgyes részeken, mint Kjúsú, megvan a 260, de ahol lapos és egyenes az út, mint a Tókaidó-vonal, ott 300 fölött repülnek, mint egy lepadlózott Ferrari.

Alig két évtized telt el ekkor a második világháború óta, amelynek végén a háborús helyzet nem feltétlenül alakult Japán előnyére. A hasonló sorsú Magyarországról talán nem nehéz ezt elképzelni, azt viszont sokkal nehezebb, hogy nemhogy 1964-ben, 2014-ben sem jár itt semmilyen vonat még csak megközelítőleg sem ilyen sebességgel, nemhogy 300 fölött repülve.

De nem a sebesség az érdekes a Sinkanszenben, hanem az időutazás. Tokió és Oszaka 1964. szeptember 30-án hét órára volt egymástól, egy nappal később már csak négyre, ma a leggyorsabb vonatok, a Nozomik két és fél óra alatt megteszik az 515 kilométeres távolságot.

Egyáltalán nem ez lesz a vége.

A vízfej és a vidék

A Sinkanszen igazából nem a japán vasúthálózat, azt más, kisebb és lassabb vonalak adják. A Sinkanszen minden útja Tokióba vezet:

A háború után újra benépesülő, egyre drágább város lakói a központtól egyre távolabb engedhették csak meg az életet, de ez nem volt baj, mert ott volt a Sinkanszen, az pedig bármikor berepített a tokiói irodaházakba. Különösen úgy, hogy a jegyek borsos árát nem a dolgozók állták, hanem munkahelyeik.

Ötven év alatt a végeredmény a világ legnagyobb városa lett. A tokiói agglomerációt mára 38 millióan lakják: ennyi ember él ingázótávolságban a várostól. A száguldó vonatokon 200-300 kilométerről is be lehet járni dolgozni. Egyre nagyobb és nagyobb terület vált funkcionálisan Tokióvá. Egész városokból lett tokiói dolgozók hálószobája.

Japánban visszatérő érzés, hogy ez az ország a nyolcvanas évekre elkészült, már nincs mit megépíteni, és hogy részben ez is magyarázza a két évtizedes stagnálását. Ez azonban egyáltalán nem igaz, a Sinkanszen például egyáltalán nincs kész. Lehet, hogy Kjúsún három éve jár, de Hokkaidón 2016-ban indul csak az első vonat, a sziget északi csücskében Szapporó lakói pedig további 20 évig várhatják a szuperexpresszeket.

Ha egyáltalán várják. Lehet, hogy Tokiónak – és rajta keresztül a japán gazdaságnak – jót tettek a vonatok, de ha lelépünk arról a hosszú-hosszú vonalról, ami a Sinkanszen az északi Aomoritól a déli Kagosimáig, egy egészen más Japánt láthatunk.

Délen, Kjúsú kisvárosaiban és falvaiban kézzelfoghatóak lesznek a statisztikák: hogy a Sinkanszen Tokióba szívta az egész országot. A japán vidéken nincsenek fiatalok. A döcögő falusi buszok apró megállóiban matuzsálemek szállnak fel, matuzsálemek szállnak le, a megállókban matuzsálemek hozzák ki a sült halat és a krumplipürét.

Közben már épül a mágnesvasút.

500 km/h

A mágnesvasút évtizedes fantázia. A pálya felett néhány centivel szó szerint lebegő vonat teljesen inkompatíbilis minden mással, ráadásul amiatt, hogy a sín része a vonat motorjának, iszonyatosan drága, viszont cserébe sebességének határa a csillagos ég – de maximum a légkör. Nem véletlen, hogy egy helyen működik csak ilyen, ott is csak kivagyiságból, és nem célszerűen: Sanghaj repülőteréről 30 kilométeres – nevetségesen rövid – mágnesvasút visz be, nem éppen a városba, hanem egy külvárosi buszpályaudvarra. Nem vagyok mániákus vonatbuzi, de megadatott, hogy egyszer ezzel is menjek, és hát elég káprázatos élmény 432 km/h-val csapatni, a rizsföldek felett lebegve, még ha nyolc perc is az egész.

A sanghaji mágnesvasút német szerkezet, a Siemens és a Thyssenkrupp konzorciuma építette, de ami Japánban lesz, az természetesen hazai fejlesztés. A kilencbillió jenből – 65 milliárd euróból, azaz 2×10¹³ forintból – épülő Csúó Sinkanszen az első Sinkanszen-vonallal, a Tókaidóval párhuzamosan épül, Tokió és Oszaka között, a tervek szerint 2027-ben fogja elérni Nagoját, 2045-ben Oszakát. A vonal nagy része a föld alatt fog menni: a mágnesvasút minél egyenesebb vonalon megy, annál gyorsabb, Japán meg még a lapos részein is túl hegyes-völgyes ahhoz, hogy a felszín alkalmas legyen ehhez.

Hogy milyen lesz a világ akkor, harminc év múlva, azt senki nem tudja. Hogy miből fogja fizetni a Magyarországhoz hasonló termékenységi rátájával és idegenszeretetével lassan kihaló Japán a vonatot, azt sem tudja senki. De ha megépül, Oszaka – 20 millió lakójával a világ kilencedik legnagyobb városa – közelebb lesz Tokióhoz, mint Hatvan Budapesthez. Viszont hogy ez mit fog csinálni az országgal, azt meg végképp senki nem tudja.

Akit érdekel, hat év múlva kipróbálhatja – nem a megalopoliszok eseményhorizontjának élményét, csak a japán mágnesvasutat. Ennek is az olimpiához lesz köze, amit 1964 után 2020-ban ismét Tokió rendez. Az a terv, hogy addigra elkészítik a vonal egyik szakaszát, a harmadúton fekvő Kófu környékén. Nagyon szépen látszik innen a Fudzsi. Nyilván vannak cseresznyefák is. Horgászkalapos öregembert pedig Japánban a vak is talál.

A Sinkanszen első ötven évéről a Guardian közölt remek cikket, ez az írás is részben annak nyomán született. A címlapgif Red Dog videójából készült. További képek: Polgár Natália (én és a Sinkanszen), Hisagi(氷鷺) (Sinkanszen-térkép), Kosho Owa (Sinkanszen a Fudzsi előtt)