Megnéztem Az emlékek őrét. Hiába írták sok helyen, hogy borzalmas. Hiába tudtam, hogy a divatos disztópikus coming of age regényadaptációk sikerét akarja meglovagolni. Hiába gondoltam, hogy csak egy újabb lelketlen akciófilm. Elmentem, mert muszáj volt.
Így olvastunk mi
Az én generációm meghatározó olvasmányélménye a Harry Potter volt. Minden családban anekdoták szólnak arról, hogy a gyerek hogyan kapott rá a könyvkre miatta. A miénkben is, pedig nekem nem is ez volt a fordulópont, hanem A gyűrűk ura.
A Harry Potter volt az első, amely már nem tipikus mesekönyv volt, és nem is "feladat", hanem öröm. Pedig megvolt előtte Winnetou, Verne, Tom Sawyer és a korai kötelezők, Fekete István, A kis bicebóca stb. Borzalmas volt mind, untam. Bezzeg a varázslóiskola! Egyik kötet sem tartott tovább egy napnál, hiába lettek egyre vastagabbak, ahogy telt az idő. Mindenki ezeket bújta, erről folytak a beszélgetések, ez volt a közös nevező.
Ezt az őrült olvasási lázat akarhatta meglovagolni a Harry Pottert is kiadó Animus, amikor két roxfortos történet között a piacra dobott egy csomó más ifjúsági regényt, melyek tipográfiájukban nevetségesen hasonlítottak a varázslós könyvekhez, cselekményük azonban más volt. Ezek a kötetek sokak számára szintén fogalommá váltak, bár soha nem tettek szert akkora népszerűségre, mint a máguskölyök.
Stanley, a szerencse fia, Bradley, az osztály réme, Számláld meg a csillagokat és Az emlékek őre. Négy könyv két szerző tollából. De volt még pár másik is. Nekem messze az utóbbi volt a kedvencem, imádtam.
A Stanleyből egyébként 2003-ban készítettek filmet, pár évvel később láttam az HBO-n, már akkor gagyinak tűnt. Most újból megnéztem, még inkább az. Pedig neves színészek játszanak benne, Sigourney Weaver, Jon Voight, a címszereplőt a fiatal Shia LaBeouf alakította, bár ez inkább tűnhet ma már negatívumnak. Kár érte, bár igazából sosem állt közel a szívemhez. A történet, nem LaBeouf.
Most Az emlékek őrét vitték filmre, és bár rettegtem, hogy a Stanley sorsára jut, muszáj volt elmennem megnézni. Azt hiszem, bajtársiasságból. Együtt nőttünk föl, látnom kellett, mit tettek vele, mellette akartam lenni, akármit is hoz a sors.
Színtelen, szagtalan
A cselekményről röviden annyi, hogy a jövőben az emberek egy szín-, érzelem- és történelemmentes világban élnek, a társadalom áldott tudatlanságban működik. Nincs se öröm, se bánat, az emberek dolgoznak és elvannak. Ön- és fajfenntartás maxon, minden más nulla, a halál fogalmával sincsenek tisztában. Mint valami állati közösség, specializált egyedekkel. Az összes érzelemet és emléket egy személy őrzi, aki amint megöregedik, átadja a tudást egy fiatal utódjának. Persze nyilván ez az utód a főszereplő, és nyilván hamar rájön, hogy nem érdemes a szeretetet és a boldogságot feláldozni a fájdalom és a bánat elkerülése végett.
A film gagyi lett. Kicsit itt is játszik a Stanley-effektus, hiába a jó színészek – Jeff Bridges, Meryl Streep, Alexander Skarsgård –, a főszereplő fiú és lány annyira rosszak, hogy lehúzzák a színvonalat. De legalább a nagyok nem mennek át olyan ripacskodásba, mint Jon Voight 2003-ban. Jeff Bridges viszont minősíthetetlenül gyenge. Ráadásul a kamerakezelés és a rendezés is iskolás hatást kelt, a vágások ügyetlenek, a szöveg néha nevetséges, az ütemezés is hagy némi kívánnivalót maga után. Simán megértem azt a názőt, aki a vetítés felénél kijött a teremből. Gagyi lett, de én mégsem tudok rá haragudni, sőt.
A regényben nincs akció. Egy leszedált világban játszódik, és van persze konfliktus, üldözés is, de sokkal inkább az érzelmek, az érzések, a felnőtté válás és a megismerés élménye van a középpontban, nem a zúzás. Tipikusan olyan dolgok, amelyek szöveges formában sokkal inkább átadhatóak, mint a vásznon. El nem tudtam képzelni, hogy fognak ebből filmet készíteni úgy, hogy ne gyalázzák meg és forgassák ki az eredeti anyagot, ahogy azt Peter Jackson teszi épp most A babóval.
Azzal A babóval egyébként, amely velem még a Harry Potter előtt megszerettette a könyveket. Az általános iskolai alsós osztályfőnököm olvasta fel rajzórák alatt, amikor vége lett, folytatta A gyűrűk urával. Negyedik végére az első kötet feléig jutottunk, és én még abban az évben befejeztem a trilógiát. Nem volt könnyű Göncz Árpád fordítása, és emlékszem, ahogy tízévesen este kilenckor ültem az ágyamban, kint sötét volt, és én rettegtem. A holtlápas résznél tartottam. Peter Jackson és a Harry Potter csak egy évre rá jött.
Szóval arra számítottam, átgyúrják az egész történetet, hogy Az emlékek őréből is csinálhassanak valami három részre szaggatott akciófilmet. Nem tették. A végeredmény kicsit unalmas lett így, de én ezért hihetetlen hálás vagyok.
Ha egy felejthető filmet is csináltak, legalább megpróbálták átadni az eredeti könyv szellemiségét. Nem hiszem, hogy meg lehetett volna csinálni jóra Az emlékek őrét. A mozi a látványról, illetve a hangról szól, ezekből tud építkezni, de egy olyan történetben, ahol elemi fontosságú az összes többi érzékszerv, sőt az érzelmek felbukkanása, az ezek okozta zavar és értetlenség, azt békén kell hagyni – hacsak nem korszakos zsenik dolgoznak rajta. Ebben a filmben nem voltak zsenik.
Apátia és apokalipszis
Pedig egyértelműnek tűnik, hogy Az emlékek őre is a ma népszerű, disztópikus-posztapokaliptikus, tinédzseres, kicsit romatikus akciófilmek sikerét akarja meglovagolni. Ezeknek a legnagyobb üdvöskéje az Éhezők viadala, ilyen a Divergent is, vagy a most bemutatott The Maze Runner, de ez utóbbit még nem láttam.
A fenti sztorik mind a Battle Royaltól erednek, nyilván nem véletlenül – a japán könyv a kétezres évek második felében óriási népszerűségnek örvendett a magyar gimnáziumokban is, én is akkor olvastam. Ez a mai őrület annak a folytatása.
Érdekes egyébként, hogy mennyire rákaptak a fiatalok a sötét jövőben játszódó coming of age történetekre. Nekem úgy tűnik, köze van ahhoz, hogy egyre nehezebben élik meg a felnőttéválást, és kilátástalanabbnak érzik a jövőjüket, noha látszólag nincsen erre okuk. Ennek a jelenségnek már pszichológiai elnevezése is van, kapunyitási pánik, angolul quarter-life crisis. Sokan kifejezetten depressziósak leszenek, annyira kétségbeejtőnek érzik a helyzetet, hiába a rengeteg lehetőség és a jólét, amit a nyugati tásadalom biztosít, a személyes boldogság és boldogulás kérdésében teljes a bizonytalanság és a kilátástalanság. Talán épp azért, mert olyan gyorsan változik a világ, hogy esély sincs eltervezni az életet.
Nem csoda, hogy a történetek egy látszólag jól működő, technikailag fejlett társadalomban játszódnak, ahol a főhős rádöbben, hogy értelmetlen a rendszer. Mindig lesznek egyenlőbbek az egyenlőknél, és hiába a technikai potenciál, ha a létbiztonságért cserébe a valódi boldogságot és az alapvető emberi értékeket kell feláldozni (Hello, Chaplin!).
Így amint sor kerülne a valódi integrálódásra, a karakter feloldhatatlan választás elé kerül. Ez idáig bármelyik huszonéves élete lehetne, de most kezdődik a sci-fi – amikor szembeszáll a rendszerrel és felülkerekedik rajta. A valóság persze nem így működik, a társadalom mindig győz.
Te pedig vagy megszoksz, vagy megszöksz.