Ennél jobban képtelenség magyarozni. Baromi jó fotóalbumot hozott össze a Krasznai Korcz János–Zsigmond Gábor duó híres és nem híres magyar emberekről, Magyarok címmel. Nem is fotóalbum, inkább irtó klasszul kinéző és igen szórakoztató összművészeti alkotás.
Ennél jobban képtelenség magyarozni. Baromi jó fotóalbumot hozott össze a Krasznai Korcz János–Zsigmond Gábor duó híres és nem híres magyar emberekről, Magyarok címmel. Nem is fotóalbum, inkább irtó klasszul kinéző és igen szórakoztató összművészeti alkotás.
Emlékszel még az egy szál óriáskígyóba öltözött Szerencsekerék Dórára? Én azt vártam, hogy most Orbánt vetkőztetik le, ez sajnos nem jött be, minden más viszont igen.
Azért vagyok a normálisnál megbocsátóbb a nagy, értelmetlen állami presztízsberuházásokkal, mert a pénzünket így is, úgy is ellopják, de ilyenkor néha egészen meglepő, kreatív izékra is adnak pénzt, ha már minden illetékes megtöltötte a talicskáját, olyanokra, amilyenekre amúgy soha. A legfrissebb példák erre az idióta négyes metró magyar építészek által tervezett csodás megállói. Egy sokkal kisebb, de nem kevésbé jó példa volt Krasznai és Zsigmond 1994-es, Magyarok '94 című fotóalbuma, ami soha nem készült volna el, ha nincs a világkiállítás. Ami persze nem volt, de ha lett volna, akkor ez lett volna a protokollajándéka.
Ma már képtelenség szerezni belőle, én ostoba fejjel kölcsönadtam, pedig egészen meghökkentő hatású, szuper könyv volt. Híres embereket, politikusokat, mindeféle – de főleg szentendrei – művészeket és a legkülönbözőbb, egyáltalán nem híres, viszont érdekes figurákat fotóztak le, nem is akárhogyan. Az album a fotós zsánerek egyfajta paródiája is volt, a divat-, propaganada- és reklámstílustól kezdve mindenféle műfaj játszott, az alanyok legtöbbjét ráadásul jelmezben, vicces kellékekkel, kisminkelve kapták le. A félmeztelenül, bekecsben egy élő birkát ölelő Fa Földkerülő Nándor képére máig élesen emlékszem belőle.
Az az album valami olyasmi volt, amihez hasonló sem létezett Magyarországon. Mégiscsak 1994 volt, amikor a médiasztárok kultusza igazából még mindig ott állt, ahol mondjuk 1981-ben. Csak hogy képbe tudj helyezkedni: 1994-ban három évvel vagyunk a kereskedelmi tévék megjelenése előtt, és ekkor indul a Blikk. A híresség kifejezésnek eleve más értelme volt. A legtöbb újságban fekete-fehér képeket közöltek, és természetesen nem volt internet. Emiatt önmagában már az is érdekes volt, hogy az ember jó minőségű, színes, nehéz papírra nyomtatott, könyvoldal méretű, ráadásul figurázós képet lát egy jól ismert fickóról. Az meg, hogy valaki ugyanúgy kezelje Göncz Árpádot és Bajcsev Iván bolgárkertészt, egyenesen példátlan volt.
Ja, és annak az albumnak a pikantériájához nem keveset tett hozzá, hogy Krasznai felesége az akkori Magyarország kábé legismertebb embere, Prokopp Szerencsekerék Dóra, aki a magyar tévétörténet első, nyugatról licencelt vetélkedőjében – amit frankón minden ember nézett az országban – talányos mosollyal forgatta a betűket. Az albumba pedig meztelenül, vagyis egy élő óriáskígyóba öltözve fotózták le.
Húsz év után a páros megint összeállt, és megcsinálta a simán csak Magyarok címre hallgató 2014-es folytatást.
A dolgok hihetelenül megváltoztak 94 óta. A szerzők akkor 24 éves, fiatal fotósok voltak. Most 44 évesek. Zsigmond nagyjából megmaradt ezen a pályán, fotósként és magazinszerkesztőként, bár mellette gasztroguru is, Krasznai meg előbb médiamogul lett – a családja volt az egyik tulajdonosa a Filmmúzeum tévés, Paprika kábeltévés minibirodalomnak, ő meg az egyik vezetője –, aztán étteremtulajdonos a Pastramival.
És most összeálltak és megcsinálták – hálistennek egyáltalán nem ugyanazt – 2014-ben.
Ezen a ponton elszpojlerezném a kritikát: a Magyarok irtó klassz valami lett, ami tutira nem fotóalbum, leginkább talán nyomtatott összművészeti alkotásnak lehetne nevezni, ha meg igazán undorító kifejezést akarsz, hívhatod akár coffee table booknak is. És az egészet a két szerző csinálta, szőröstül-bőröstül, dizájnostul, tipográfiástul, mindenestül.
A szerkezete úgy néz ki, hogy egy adag egész vagy akár dupla oldalas fotó után – ha olyan figurát kaptak le, akit már 94-ben is, akkor mellékszerkesztettek pár régi képet róla – jön egy vegyes rész werkfotókkal és részletekkel az alkotók és modelljeik levelezéséből-cseteléseiből, aztán egy, az adott szekció főszereplőit rövid, színesen megírt szövegekkel bemutató rész. Tapintási szempontból is sokat ad az élményhez a kétféle papír: a nagy fotók oldalait nehezebbre, vastagabbra és fehérebbre nyomtatták, mint a többit.
Az egészből egy szórakoztató, önmagára is reflektáló, egy fotóalbumnál élőbb és sokszínűbb, egy könyvnél lazább, vizuálisan ötcsillagos kötet kerekedett ki. Amilyen sokszínű a hangulata, annyira változatosak maguk a fotók. Amik nem egyenletes színvonalúak, de ez a legkevésbé sem baj egy ilyen kiadványnál. Megint megkapjuk a műfajparódia-fesztivált: van itt klasszikus divatfotótól az észak-koreai propaganda hangulatán át a virtigli, lenyalt reklámfelvételig és a halálmetál-borítóig minden, a laza álspontaneitástól a kitökölt-agyonvilágítottságig terjedő skálán. Bár akadnak díszletes-jelmezes képek, amennyire emlékszem, ezekből a 94-esben sokkal több volt.
A rosszmájú kukkolóknak – és talán még ennek a könynek az olvasói között is lesznek ilyenek – jó sport lehet összehasonlítani a mindkét kötetben szereplők húsz évvel ezelőtti és mai fotóit. Fa Nándor például alig öregedett, Fábry Sándor viszont talán nem merte vállalni az összehasonlítást, és ahhoz képest, hogy 94-ben szexi pin up girl pózban nézett a kamerába, most hátat fordított.
Bár ebben a Magyarokban az összhatása az igazán érdekes, vannak benne kiemelkedő fotók is, nem is kevés. Az én kedvencem a reneszánsz lakomaasztalnál luxustacskóval az ölében pózoló Fehér Gyula Ustream-alapító startupcsászár. A kép eleve lenyűgöző és delejező hatású, hát még onnantól, hogy az ember felfedezte rajta a rohadt almát. De nagyon szerettem Kun Kitti és Rózsa Zita bringásfutárokat mint sminkelő dívákat és a maga egyszerűségében és visszafogottságában megrázó képet a leépült Törőcsik András focizseniről. És Krasznaiéknak hála istennek megmaradt a humoruk is: a legtöbbször az ágyán ülve náci vagy világháborús magyar – vagy fogalmam sincs, milyen – egyenruhát húzó Ungváry Krisztián történész fotójához lapozok vissza, és mindig röhögök, mert azt képzelem, hogy ez a kép egy trollkodós fityiszmutatás azoknak, akik néha már-már lenácizták Ungváryt, amiért nem úgy írt a második világháborús magyar katonákról, ahogy ők szerették volna, hanem túl megértően.
A szereplőgárda nagy és vegyes, van jógaoktatónk, sörfőzőnk és méhészünk, de beülhetünk a balinra pergető Áder köztársasági elnök csónakjába is, és van Orbán-fotó is, bár vele sajnos nem figuráztak a szerzők. Pedig ha valakit megnéztem volna jelmezben, kellékekkel, ő lett volna az.
Az internetes kultúra is beszökött a könyvbe, a rajongóknak üzenem, hogy van fotó Grafitember-Napirajz Dánielről a bickikliműhelyében és Morningdeer Krisztina hálószobapopperről is. Nem beszélve persze a talán vicces metálparódiának szánt, de brutálisan érzelmesre sikerült, első osztályú Uj Péter-portréról, amiről már korábban posztoltam.
A kötetben az az üdítő, hogy lapozgatása közben fel sem merül az emberben, hogy "akkor most ez megmutatja, milyen ma Magyarország vagy milyenek a magyarok?" Nem érezni szerencsére semmi ilyen fellengzős vágyat benne, mégis körüllengi az egészet az a jó hangulat, hogy Krasznai és Zsigmond ismerősei legalább olyanok, akiket külföldieknek is megmutatna az ember. És ezt praktikusan meg is teheted, merthogy a kötet magyar–angol kétnyelvű.
(Napocska Kft, 226 oldal, 9890 forint)