Megcsináltattam a Mad Max-esen szétesett, tönkrezúzott Iphone-omat. De most szomorú vagyok, és baromira megbántam az egészet.
Megcsináltattam a Mad Max-esen szétesett, tönkrezúzott Iphone-omat. De most szomorú vagyok, és baromira megbántam az egészet.
Amikor a kilencvenes évek elején a mostani tulajdonosom, az akkor még a Financial Timesnak tudósító Nick Denton tolmácsa-magántitkára voltam, hordozható számítógépe volt neki. Egy elképesztően forradalminak tűnő, táskaírógép méretű, húszkilós izé, Macintosh Portable néven. Ezen dolgoztam minden délelőtt, a reggeli lapokból kivonatolva a nap legfontosabb sztorijait, aztán amikor Nick lelépett, megvettem tőle.
A Cink indulásáig az volt az egyetlen Apple-termék, amit életemben birtokoltam, itt viszont lett céges laptopom, és a hirtelen lendületet kihasználva vettem magamnak telefont is.
A laptop remek, csak nem igazi munkára, hanem frapuccsínózás közbeni klaviatúrasimogatásra tervezték, de erről már írtam.
A telefon szintén remek, csak olyan szép, hogy hiába vettem hozzá tokot, nem volt szívem abban tartani. Ez amúgy is a józsefvárosi áltis osztálytársaim szüleire emlékeztetett volna, akik a perzsaszőnyeget műanyag védőtokban tartották, hogy ne kopjon, és az egyik haverom anyja erre még rátett egy olcsó védőszőnyeget is, mert csúszott a fólia. Tok híján viszont idővel összevissza törtem szegény nyomorultat. Aki meglepően sokáig bírta látható sérülés nélkül, de egy pattogós lépcsőházi menet után drámaian összeomlott.
Miután meghallottam, hogy az előlap egyesével rendelve is csak 12 ropi, a szervizben viszont a hat csavar ki- és becsavarásával együtt 23-at kérnek összesen, megbeszéltem Gáborral, a hardware-felelős munkatársammal, hogy rendelek egyet, és ő megcsinálja.
Irigyen megállapítottam, hogy az Iphone-gyorsszervizelés a fegyver- és heroinkereskedelmnél is sokkal jövedelmezőbb, de cserébe legális biznisz, aztán pár nap múlva eltörtem megint.
Nem darabokra, de megint megrepedt a jobb felső saroknál.
Itt viszont megmozdult bennem a mélyen eltemetett sváb, és egyszerűen képtelen voltam arra, hogy megint belevágjak a cserébe, plusz szégyelltem magam Gábor előtt is.
Így hónapokon át tovább használtam a törött telefont. Ami egyre érdekesebb és személyesebb tárgy lett, ahogy egyre több és több töredezett ki az üvegből. A lecsupaszított, minimalista külső alatt sokkal izgalmasabb, hangulatos belső rejlik. Máig fel tudom idézni a drámai pillanatot, amikor a nagy alsó gomb kifittyedt, mint egy kinyomott szem. Csakúgy, mint azt, amikor rájöttem, hogy már nem köti össze az az idegszálacska a telefon agyával. Nem beszélve a reggelről, amikor kiderült, hogy hiba volt az ágyam melletti könyvespolcra tenni, mert kidobta a takarítónő. Nem az egész roncsot, csak a gombot.
A telefonom egyre személyesebb és egyre szervesebb lett. Ha belenéztem a hasába, mosolyogva tudtam felidézni, milyen élelmiszereket és élvezeti cikkeket hurcoltam a táskámban az utóbbi hetekben. Milyen vidám volt arra gondolni, hogy ha elvinném egy szervizbe, ahogy van, be is sodorhatnák! De persze sosem vittem volna szervizbe! Akkor legalábbis úgy gondoltam.
Teltek-múltak a hónapok, és én teljesen beleszoktam abba, hogy úgy élek, mint egy sci-fi szereplője, amiben szemétből hegesztenek csillagközi járműveket.
A képen egy idő múlva vízszintes csíkok jelentek meg, mint kiskoromban a tévénken, így az űr terei mellett időben is utazhattam vele.
Majd egyszer csak vágyni kezdtem a tiszta, torzításmentes képre. Ostoba voltam és felszínes, most már tudom. Elvittem gyorsszervizbe. Ahogy átnyújtottam a pulton, már éreztem, mekkora hibát követek el, de nem voltam elég bátor visszarántani és elszaladni.
Egy óra múlva kész volt. Elmentem érte, kifizettem. Döbbenten láttam, hogy milyen más. Milyen új. De ez a jó érzés csak pár percig tartott. Most már nagyon hiányzik az ütött-kopott haverom. Olyan Iphone-om lett, mint bárki másnak, személytelen, profi űrszappan. De a barátom, akiről azt hittem, hogy idővel palánták fognak kinőni a belsejéből, nincs többé.
Azzal a képpel búcsúzom tőle, amit a szervizes fiú csinált róla, mielőtt belevágott a műtétbe.
Hiányzol! :((((
Írtam hozzád egy verset is, búcsúzóul ezt szeretném felolvasni:
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az Iphone. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e kijelzőt, ez összeomló,
kedves gombot. Nézzétek, itt e fémház,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve, mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
gyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az appot,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, végre frissítenék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa,
repedezett előlapja.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az a telefon ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.