A fenti mondat egyelőre elég ritka Magyarországon, de már nem elképzelhetetlen. A krikett már nem számít ugyanolyan érthetetlen angol hülyeségnek, mint a marmite, és a pakisztáni és afgán menekültekkel felturbózott válogatottunk is egyre jobb. Még akkor is, ha ma be kellett érniük néhány kezdő edzőpartnerrel – például
A fenti mondat egyelőre elég ritka Magyarországon, de már nem elképzelhetetlen. A krikett már nem számít ugyanolyan érthetetlen angol hülyeségnek, mint a marmite, és a pakisztáni és afgán menekültekkel felturbózott válogatottunk is egyre jobb. Még akkor is, ha ma be kellett érniük néhány kezdő edzőpartnerrel – például velem.
Nemigen tudnék tiltakozni, ha valaki anglománnak nevezne: szeretem legalábbis azt hinni magamról, hogy otthon vagyok a focijukban, a popzenéjükben, kultúrájukban, és nekem még a kajáikkal sincs komolyabb bajom, sőt, még a szép angol nőt sem tartom ritkaságnak. A krikettet viszont nemcsak, hogy nem értettem sosem, de amennyire nem találtam érdekesnek, legalább annyira bonyolultnak is tűnt, úgyhogy nem is próbálkoztam a megértésével sosem.
Az meg végképp szóba sem jöhetett, hogy kipróbáljam, és nemcsak azért, mert egészen mostanáig nem találkoztam senkivel, aki már fogott a kezében krikettütőt, hanem mert a legendásan rossz, balkezességből félig-meddig jobbra átszokott kézügyességem sem kecsegtetett semmi jóval. Arról nem is beszélve, hogy amikor sok-sok év kihagyás után újra megpróbáltam teniszezni, a könnyűnek tűnő labdákat is alig találtam el, szóval nagyjából semmi nem szólt amellett, hogy ezt a sportot nekem okvetlenül ki kellene próbálnom.
Hogy aztán mégis így történt, az az ENSZ menekültügyi főbiztosságának köszönhető, amelynek a kampányáról múlt héten már írtam egyszer. Épp ezért nem is mentem volna feltétlenül még egy eseményre ugyanebből a kampányból, de amikor kiderült, hogy itt a téma a krikett lesz, ráadásul az ablakon kinézve angolosan borús időjárás fogadott, úgy döntöttem, megnézem magamnak ezt az európai embernek nem való sportot (a britek ugyebár nem tartják magukat európainak).
A plakátkampány pakisztáni szereplője, a tálibok elől Magyarországra menekülő Zeeshan egy a magyar krikettválogatott honosított játékosai közül, akik zömmel a nálunk élő afgán és pakisztáni menekültekből kerülnek ki: most a magyar válogatott jó háromnegyede külföldiekből áll. Nekik is köszönhetően viszont nem állunk rosszul: a volt szocialista országok közül egyedül az oroszok és a románok tudják tartani a lépést a magyarokkal, és a válogatottunk már az európai másodvonalat kerülgeti – ezeket Kiss Mártontól, a szövetség elnökétől tudom meg.
Közben a sajtóeseményre érkezett féltucat afgán és pakisztáni menekült megkezdi az edzést az Orczy-kertben, de természetesen rajtuk és Kiss Mártonon kívül senki sem érti a jelenlévők közül, hogy mit is művelnek pontosan, úgyhogy nagy türelemmel megpróbálják elmagyarázni a krikett alapjait. Nem állítom, hogy az elképesztően bonyolultnak tűnő szabályrendszerben kicsit is otthon lennék, de legalább azt sikerült megértenem, hogy a pályán lévők közül a két ütős tartozik az egyik csapatba (ők védik a kapukat), míg az összes többi (a labdát dobó és az azt elkapni igyekvők is, elvileg tizenegyen) a másikba. A pontozás/kiesés már külön történet, de a lényeg talán az, hogy az ütősnek minél messzebbre kell elütnie a felé dobott labdát, lehetőleg úgy, hogy senki ne tudja elkapni azt.
Elég nagyokat is ütnek ám, néha hátrébb is kell lépnie egyik-másik újságírónak vagy fotósnak, és őket nézve képtelenségnek találom, hogy én is éljek a lehetőséggel, amit a szervezők meghirdettek, vagyis azzal, hogy én is kipróbáljam ezt a játékot. Viszont nincs túl sok jelentkező, a résztvevők többsége eleve kamerával vagy fényképezőgéppel van, úgyhogy nem tehetem meg, hogy kihúzzam magam a játék alól, noha biztos voltam benne, hogy a levegőt fogom csapkodni rendületlenül az ütővel.
Na, ha idáig eljutottál a posztban, akkor ilyen bevezetés után már nem érhet meglepetésként, hogy ennyire nem is volt tragikus a helyzet, sőt, a labdák többségét eltaláltam, ami még úgyis szép eredmény az én adottságaimmal, hogy nekünk, külsősöknek nyilván nem olyan erővel dobálták a labdát, mint egymásnak. Miután azonban Zeeshanék elmagyarázták a lényeget (1. a megrogyasztott bal lábam legyen előrébb, 2. a szemem mindig legyen a labdán), sikerült a homályütések számát a minimálisra redukálni, és egy-kétszer még egy jó egészségeset is sikerült ütnöm a labdába, amit, ha meccset játszunk, nyilván elkapott volna valaki az ellenféltől, de hát a technikán még lehet javítani. Mindenesetre a szövetség elnöke bátorítóan ajánlotta is mindannyiunknak, hogy menjünk nyugodtan máskor is, de ez nem feltétlenül a tehetségünknek szólt, hanem inkább annak, hogy itthon még mindig elég kevesen játsszák ezt a játékot, noha egész szépen terjed a sportág. (A magyar bajnokság meccseit amúgy a sződligeti pályán szokták játszani.)
Sosem értettem, hogy Indiában és Pakisztánban miért pont a krikett lett a legnépszerűbb a britek által örökségül hagyott sportok közül, ezért meg is kérdeztem Kiss Mártont, aki több lehetséges okot is mondott: a focival ellentétben sokféleképpen lehet hős valaki. “Itt nem az van, hogy a gólszerző csatár a hős, a hátvéd pedig le van szarva, hanem hős a dobó, az ütős, vagy a labdát elkapók is azok. A játék továbbá elég komoly és egészen más jellegű csapatmunkát igényel, mint a többi sportágban. Ráadásul nem is igényel komoly felszerelést: Indiában járva rengeteg gyereket lehet látni, akik a kapukat kólásüvegekkel helyettesítik, az ütőt valami faággal, és reggeltől estig kriketteznek.”
Mielőtt bárki is megkérdezné, hogy akkor most a kampány arról akar-e győzködni, hogy fogadjunk be minél több menekültet azért, hogy erős legyen a krikettválogatottunk, ez nyilvánvalóan hülyeség. Még csak arról sem, hogy adjunk menekült státuszt minél több kérelmezőnek – már csak azért sem, mert ezek túlnyomó többsége csak azért adja be a kérelmet, hogy ne fordítsák vissza a határról, és mehessen tovább a nyugati célországok felé. A kampány leginkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy amíg Európától nem túl messze egymást érik a humanitárius katasztrófák, addig menekültek is lesznek, akármilyen módszerekkel is próbáljuk őket feltartóztatni. És mindenki jobban jár, ha nem az állásainkra és az asszonyainkra ácsingózó vadembereket, netán terroristákat látjuk bennük, hanem megpróbálunk együtt élni velük, ahelyett, hogy folyamatosan démonizálnánk őket, lovat adva az amúgy is meglévő előítéletek alá.
Ahhoz meg minimum száz év brit gyarmati státusz kellene, hogy a krikett nálunk is tömegek sportjává váljon, és én sem tudom elképzelni, hogy leüljek megnézni egy háromórás meccset a tévében, de nálam máris megelőzte a baseballt, és az az igazság, hogy tök jó érzés volt úgy istenigazából eltalálni a labdát az ütővel – ez utóbbit még akkor is elhihetitek nekem, ha a fenti képen sajnos pont nem az a pillanat látszik.
Fotók: © UNHCR/Hajdú D. András