Tisztelt szülők, vendégeink, kedves végzős tanulók!
A szalagavató beszéd olyan megtiszteltetés, amelynek elkerülése minden évben komoly logisztikai tervezést igényel valamennyi, potenciálisan érintett szerencsétlentől. Idén sajnos az önök szakmai vizsgáinak szervezése körül már most erőteljesen gyülekező viharfelhőknek a tájképből kiphotoshopolása olyan mértékben kötötte le a figyelmemet, hogy elmulasztottam megtenni a szükséges óvintézkedéseket. Ennek mintegy következményeként állok itt most önök előtt. Némiképp talán csak az vigasztal, hogy önöknek sokkal rosszabb most, mint nekem.
Amikor az első, kétségbeesett zokogásom könnyeit elszipogtam, vigyorgó kollégák tömkelege látott el kéretlen tanácsaival, miről is kellene valami meghatót mondanom az egybegyűltek előtt. “Ne a búcsúzásról beszélj!” – intettek többen. Hasznos gondolatnak tűnik. Bevallom, én még a ballagást sem nagyon értem: elbúcsúzunk egy csomó gyerektől, akiket aztán már másnap ott esz a fene a műhelyben, a vizsgafelkészítésen, vagy az érettségitétel-beszámolókon. A szalagavató bizonyosan nem a búcsú ideje. Hogy aztán akkor minek is az ideje, arról persze halvány neonlila segédfogalmam nincs, nemhogy nekem, de másnak sem. Némelyek azt javallották, támaszkodjak saját élményekre. Én magam nem vettem részt a saját szalagavatómon, minthogy bohócünnepek már akkoriban sem érdekeltek, és mert meggyőződésem, hogy heteroszexuális fehér férfi nem táncol. Nem állítom, hogy sokkal rosszabb irányt vett ettől az életem, viszont mire a többiek odaértek a kocsmába aznap este, én már részeg voltam. Úgy érzem, az akkor megszerzett előnyöm velük szemben azóta is csorbítatlan.
De nem csinálok úgy, mintha nem érteném a motivációikat: tudom, hogy a legtöbben azért csődítették ide Nyíregyházától Körmendig az összes, 10 éve nem látott rokont, hogy mindegyiket lehúzzák egy nagyobb összegre. Úgy vélem, ez az egész, végtelenül kínos parádé az, amivel önök fizetnek a támogatásért. Eljátszhatják anyukának, hogy nekik tanultak, a rokonoknak, hogy milyen fess fiatalemberek is önök, hogy 18-20 éves lányként más vágyuk sem volt, mint hogy decens kis ruhácskában combot és csöcsöket villantsanak a kanos nagybácsik és a mindenféle gyanús oldalági hajtások kedvéért.
A szalagavató, ez mindenki számára világos, nettó szopás, s mint ilyen, az önökre váró élet egyik fontos kapuja. Ha most szarul érzik magukat, az azt jelenti, hogy beléptek a felnőtt létbe. Kezdjenek hozzászokni, mert hamarosan ez lesz az állandósult állapotuk. Vigyoroghatnak idiótán a főnökeikre, a munkatársaikra és az állandóan leskelődő szomszédaikra. Vagy játszhatják tovább a fess fiatalembert, egyre növekvő undorral és látszólagos odaadással, ahogy mind kínosabbá válik, hogy 22, majd 26, végül 31 évesen még mindig anyukánál laknak. Vigyorogjanak hát, amíg még vannak fogaik, utána majd kényszerből maguktól is rájönnek, hogy az összeszorított száj a leghatásosabb boldogulási mód. Én ehhez kívánok önöknek sok sikert, erős nyugtatókat és homályos tükröket.
Búcsúzóul – ahogy ilyenkor szokás – azokat a szavakat idézném, amelyekkel egyik kedvenc filmes hősöm, Chewbacca búcsúzott el barátjától, a közös élményeik lezárulásakor: Hggrggröghhrrkkrkllöeeerghhhh!