Azért szeretjük a Jégbüfét, mert megszoktuk, vagy azért, mert jó? Esetleg nem is szeretjük? Ugye, hogy nem olyan egyszerű ez!
Azért szeretjük a Jégbüfét, mert megszoktuk, vagy azért, mert jó? Esetleg nem is szeretjük? Ugye, hogy nem olyan egyszerű ez!
Miután a tegnapi nap magasan a legnagyobb érdeklődést generáló híre a Jégbüfé bezárása volt a magyar médiában, olyat tettem, amilyet már évek óta nem: fogtam magam, és elmentem a Ferenciek terére, hogy megállapítsam, szól-e bármi is az egyik legnépszerűbb budapesti cukrászda mellett a megszokáson és a nosztalgián kívül.
A Jégbüfé ugyanis jobban megosztja a magyarokat, mint a halászlé: sokan átkozzák és a pokolba kívánják, akár a bonyolult fizetési rendszere, akár a süteményei minősége miatt, mások viszont évtizedes hagyományokat emlegetnek, meg a 7-es buszra várva elnyalt fagyikat, nem is beszélve a gofris bácsiról.
Utóbbit említi az a volt fotós kollégám is, akivel véletlenül összefutok a Jégbüfé előtt, míg a barátnőmre várok, és aki azt állítja, jól ismeri a helyet, hiszen évekig a közelben lakott. Igaz, amikor azt kérdezem, hogy mondjon valamit, amit ajánlani merne a kínálatból, hosszas töprengés után csak a francia krémest képes mondani, valamint azt, hogy már csak a külön kasszás/blokkos rendszer miatt is megérdemli a hely, hogy megszűnjön.
Bent nagy sor és meleg fogad, meg egy idegzsoké anyuka, aki valósággal árasztja magából a feszkót, és ilyeneket kiabál a kisfiának, hogy “Dani, ha nem hagyod abba, megöllek itt a Jégbüfé közepén!” A hangulata mindenesetre ragadós, mert a személyzet is igen feszült, és reálisnak tűnik a veszély, hogy kiabálni fognak az emberrel, ha a rossz sorban áll, vagy épp vacillál még egy pillanatra, amikor sorra kerül.
A legbosszantóbb az egészben, hogy tényleg nem egyértelmű a fizetési rendszer: ugye mindenki a külön kasszáról beszél, annak viszont se híre, se hamva. Végül kiderül, hogy egy helyen kell kérni és fizetni, de ha mondjuk már kávét is inna az ember a hátsó pultnál, azért külön el kell sétálnia, miután kifizette.
A neheze ezután jön, hiszen választani is kéne valamit. A francia krémes tehát adott, illetve a kávé is (Albert nagyon ki volt bukva rá, úgyhogy muszáj megkóstolni), de mi legyen még? Első körben ezért egy klasszikus magyar cukrászspecialitásra, a nem túl meggyőző külsejű Rákóczi-túrósra esik a választásunk, majd beállunk a még mindig kiabáló anyuka mellé, és nekilátunk.
Kezdjük a jó hírrel: a francia krémes tényleg jó. Krémesből ugyanis könnyen lehet kapni szörnyű margarinos/zsíros vackot is, de ez nem az. Könnyen lecsúszik, nem émelyítően édes, nem is telíti el az embert, nagy fel a Jégbüfé francia krémesének!
A Rákóczi-túrósról viszont már nem tudok hasonló jó hírekkel szolgálni: ránézésre is rendhagyónak tűnt, hiszen a tetejéről hiányzik a tojáshab, helyette csak sima bolti gyümölcsízt nyomtak rá. A töltelék/túrókrém sem volt az igazi, pont a francia krémesnél megdicsért könnyedség volt az, ami hiányzott belőle, a gyümölcsíz pedig még émelyítően édes is volt. Nem is bírtuk megenni.
A presszókávé meg olyan, amilyen a magyar vendéglátóipari egységek 80-90 százalékában lenni szokott, úgyhogy nagy sokk nem ér, hacsak nem szoktál hozzá máshol a jó kávéhoz. Meg lehet inni éppenséggel, de én a kórházi teát is meg bírom inni.
Rászántuk magunkat egy következő körre is, bár addigra a fél Rákóczi-túrós/francia krémes duó úgy eltelített, hogy csak sósat bírtam enni: egy sajtos pogácsára esett a választásom, ami kicsit csenevésznek néz ki a fotókon, de annál jobban ízlett, és pont azt nyújtotta, amire két krémes sütemény után vágytam, és ráadásul friss volt.
A puncstorta és a kókuszgolyó (gyerekkorom meghatározó cukrászélményei) teszteléséről már lemondtam, ezeket a barátnőm elvitte magával vendégségbe, ahol egyik sem aratott túl nagy sikert, sőt. Az émelyítően édes puncstortával az volt a fő probléma, hogy hiányzott belőle a puncsíz, helyette itt is megjelent a Rákóczi-túrósnál már kifogásolt, műanyag barack-gyümölcs íz, ráadásul a töltelék festett rózsaszín volt sötétbarna helyett, és a teteje sem volt elég roppanós.
A kókuszgolyó pedig valószínűleg pont olyan volt, mint harminc éve: olcsó rumaroma és sütőmargariníz dominált benne, ropogott a kristálycukor a fogak alatt, túl édes volt, és átütött a csomagolópapíron is a zsír.
Adná magát tehát a végkövetkeztetés, hogy a Jégbüfé maga a megcukrozott Kádár-rendszer, és nem kár érte. Pedig nem is az: már a 90-es éveket idéző berendezés sem sokban emlékeztet a gyerekkoromban megszokott belsőre, messze nem az az időkapszula, mint mondjuk a Bambi. És a kínálatot sem lehet elintézni egy kézlegyintéssel, hiszen a francia krémessel és a pogácsával sem volt semmi probléma az égvilágon.
Felemás ez, mint a rendszerváltás!
És különben is, van egy nagy előnye: olcsó. Ez a sok minden összesen alig került többe, mint ezer forintba, ennyiből pedig a Cake Shopban, a Zazziban vagy a hasonló fancy cukrászdákban talán két süteményt ha vehet az ember. Amik hiába őrült finomak, ha egyszer már annyira megszoktuk a harmadannyiba kerülő zsíros kókuszgolyót, meg a többit. Ugyanis azt semmiképp sem lehet mondani, hogy ne lenne kereslet a Jégbüfé kínálatára. Hát akkor meg?
Egyébként is, a cukrászdára kirakott papírból az derül ki, hogy 2017-ben, a felújítást követően újra kinyit, csak az nem világos, hogy hol. Mindenesetre két lehetséges irányt látok a Jégbüfé számára: vagy az 1952-es induláskori állapotokat teremtik újra, és csinálnak egy vállaltan valósághű nosztalgiacukrászdát (mivel akkor még az előző rendszerben tanult cukrászok dolgoztak, egész biztos jobb volt a minőség, mint 20-30 évvel később), vagy tényleg forradalmi lépésre szánják el magukat, és leszámolnak az émelyítő puncstortával és a barackízzel. A mostani, harmadik utas irány hiába népszerű, azért előbb vagy utóbb felnő egy új nemzedék, amely már nem feltétlenül fogja várni.
Mert a fejlődés azért a cukrászatokban is tagadhatatlan itthon: az ország tortája verseny Jégbüfében is kapható győztesei például teljesen más irányt képviselnek, és lehet, hogy egyszer majd elindulnak arrafelé a népszerű budapesti cukrászdák is. Akár az újranyitott Jégbüfé is.