Azt hiszed, hogy már hallottad a legjobb Bee Gees-számokat? Tévedsz!

Az unalomig ismert diszkóslágerek előtt is komoly életműve volt az együttesnek, és ha a sztori első szakaszánál maradunk, még meglepetések is érhetik az embert. 15 számos mix minden idők egyik legjobb popzenekarának korai éveiből.

Vannak zenekarok, amelyekkel felettébb mostohán bánik az utókor, pedig a bűnük csak annyi, hogy túl sok slágert írtak. Jó példa erre az ABBA, de a Bee Gees náluk is többet kap a fejére.

Neked mi jut eszedbe róluk elsőként? Ugye, hogy az idióta fejhang, a klasszikus diszkókorszak trapéznadrágjai és flitteres fellépőruhái, a mellszőrzet, meg a nyakba akasztott medallion? Ha ez nincs, jó eséllyel most úgy emlegetnék a Bee Geest, mint mondjuk a Beach Boyst, nem pedig a cikiség non plus ultrájaként.

Pedig a Bee Geesben ma már semmi ciki nincs: oké, hülyén néztek ki, de hát akkoriban ki nem? És oké, volt pár (sok) tényleg negédes számuk is, de azért nehogy már szégyellni kelljen a Stayin' Alive-ot vagy a You Should Be Dancinget! Pedig a diszkókorszak utáni kijózanodás éveiben a Bee Geesnek szabályosan bűnhődnie kellett.

A három Gibb fivér egyszerűen túlnyerte magát a hetvenes évek második felében: olyan szinten uralták a slágerlistákat, amilyenre a Beatles óta nem volt példa (megjegyzem, azóta sem), és ők vitték el a balhét a diszkókorszakért, amely után az ellenkező irányba lengett ki az inga. Különösen Amerikában volt ez így, ahol sok rádió évekig nem is mert játszani a zenekartól semmit, olyan fokú gyűlöletet váltottak ki a slágereik.

Arról kevesebb szó esik, hogy Barry (1946), Robin (1949–2012) és Maurice Gibb (1949–2003) elképesztően ügyes és tehetséges dalszerző, zenész és énekes volt, ráadásul náluk nem is nyomta el senki a többieket, mint Michael a Jacksonokat vagy Brian a Wilsonokat. A Bee Gees sosem volt úttörő, sem eredeti, emiatt nyilván nem teszik egy polcra a műfaj elismert zsenijeivel soha, pedig dalszerzőként Barry, Robin és Maurice is bárkivel felvette a versenyt.

Jól emlékszem, hogy az első Bee Gees-szám, amit megismertem, a You Win Again volt, amit 12 évesen eléggé szerettem, és a béna nyolcvanasévek-hangzást leszámítva az ma is egy korrekt sláger. Utána sok évig eszembe se jutott a zenekar, és ha mégis, akkor sem pozitív kontextusban.

Évtizedekkel később keresztezték egymást az útjaink újra: pár éve kiadták az együttes elfeledett remekművét, az Odessa c. lemezt, amiről bővebben írtam is, és akkor ismertem meg a Bee Gees korai korszakát, amit mostanra egész jól sikerült feltérképeznem.

Ez a korszak ma már esetleg amolyan bevezetésnek tűnhet az együttes későbbi nagy sikereihez, de a helyzet az, hogyha az akkor amúgy is zaklatott időket élő Bee Gees mondjuk 1971-ben végleg feloszlik és eltűnik a süllyesztőben, már akkor is komoly életművet hagyott volna maga után.

1970-ig nyolc (!) albumot jelentetett meg az együttes, de ezek közül az első kettő – ausztrál kiadásúak voltak – még nem kapott nemzetközi terjesztést, plusz az még inkább az öccseinél három évvel idősebb Barry projektje volt. A Bee Gees valódi sztorija ezért is a 1st című (valójában harmadik) albummal kezdődik, és én is innét kapcsolódok most be, noha a korábbi számok se rosszak. 1970 után elindulnak a klasszikus szoftrockslágerek útján, de arra egyelőre nem kísérem el őket, maradjunk a tényleg korai korszaknál.

Turn Of The Century

1967-et írunk, ami nagyon nem a századforduló, de a Gibb fiúkat valamiért ez izgatja, és nem is baj, egy gyönyörűen hangszerelt, pszichedelikus popszám lesz, a később védjeggyé váló hibátlan énekharmóniákkal. Itt még nem is hallatszik, hogy a három fiú három különféle drogra esküszik: Barry füvet szívott, Robin az amfetaminszármazékokra esküdött (ezeket akkor Angliában mindenki fogyasztotta, a zenészek különösen), Maurice pedig leginkább ivott, de két bátyjával ellentétben ezt évtizedeken keresztül tette, ami korai halálában is szerepet játszott (53 évesen halt meg 2003-ban).

New York Mining Disaster 1941

Mindjárt az első nagy sláger miről szól? Egy bányaszerencsétlenségben föld alá szorult férfiről, aki a felesége fotóit nézve várja a halált – tökéletes téma, nem igaz? Ezt a dalt írta elsőként Barry, Robin és Maurice, miután Ausztráliából (ahol majdnem tíz évet éltek) visszatértek Angliába, az ötlet pedig onnét jött, hogy egyszer áramszünet volt a próbatermükben. A dal annyira a Beatlest idézi, hogy akkoriban el is terjedt, ez a Beatles álnéven. Pedig nem. A történethez tartozik, hogy New Yorkban semmilyen bányakatasztrófa nem történt 1941-ben.

In My Own Time

Egyszer már írtam, hogy a 1st-ön nincs egy rossz szám sem. Most helyesbítek: kimondottan jó számok vannak csak, ami ma már nagyon ritka, nem is tudom, hány éve hallottam ilyet utoljára. A Bee Gees csak azért lehet szomorú, mert 1967 csodálatos év volt, számos műfajteremtő, klasszikus lemezzel – csak a pszichedelikus pop műfajában megjelent minimum egy tucat. A Bee Gees dalai pedig hiába hibátlanok, túlságosan érezhető a Beatles, a Hollies, a Moody Blues vagy épp a Kinks hatása az igazi elismeréshez. Pedig a Gibb fiúk még nagyon fiatalok itt: Barry 21 éves, Robin és Maurice csak 16 múltak. Választok róla tehát egy rockosabbat, ami szintén simán lehetne Beatles.

Horizontal

A következő évben a Horizontal már nem ennyire sokszínű album, de jó számok így is vannak rajta dögivel. A legnagyobb sláger, a Massachusetts már példa a nagy ívű, érzelmes, de mégsem édeskés balladára, ami szép lassan a Bee Gees védjegye lesz, de hát nem is csoda, mert jól áll nekik. Viszont nem is a Massachusettset választottam ezek közül, mert az elég közismert (nemrég a Mammut Sparban is hallottam!), hanem legyen itt a lemez címadó száma. Álomszerű atmoszféra, pszichedélia, de vannak benne igazi érzelmek is, ami akkor még nem számított cikinek.

Harry Braff

Ha már annyit mondtam a Beatlest, akkor jöjjön egy bólintás a Kinks előtt – bizony, simán el tudom ezt képzelni Ray Davies hangján is. Viszont az öntörvényű, kiszámíthatatlan dalszerkezet már végképp nem hasonlít semmire, ezen a korabeli tévéfelvételen pedig kimondottan menőn is néznek ki. Ne feledjük, a két fiatalabb Gibb még mindig csak 18 éves.

Kilburn Towers

Bár a legnagyobb korabeli slágereket Robin énekelte, azért Barry volt az, aki leginkább vezetőnek nevezhető, noha a többieknek az idő múlásával egyre jobban megnőtt az egójuk. Itt még minden oké: 68-ban két nagylemezt is kiadott a zenekar, ami nem volt annyira ritka a hőskorban. Ezt a szép számot is Barry énekli, és talán a legközelebb áll a Bee Gees repertoárjából az akkor épp menő sunshine pophoz. Az Idea album még mindig a barokkos-pszichedelikus irány jegyében készült, noha a folk itt már egyre nagyobb súlyt kap.

Indian Gin & Whiskey Dry

Na, tessék, jöjjön egy Robin-szám, egyértelműen az egyik kedvencem a zenekartól, és nem azért, mert készült ehhez még egy viccesen béna klip is, hanem mert annyira tökéletes folkpop-sláger, hogy ez alapján el sem lehet hinni a zenekar vonzódását a sziruposabb, érzelgősebb dalok iránt, ami azért már ezen az albumon is megmutatkozik.

Whisper Whisper

És akkor a már említett Odessa. 1969-re a Bee Gees is úgy érezte, meg kell csinálnia a maga koncept dupla lemezét, melyet aztán pont a testvérek egója feszített szét. Befejezni azért sikerült, de valahogy menet közben a koncepció megbicsaklott, csak az ambíció maradt, ami viszont végig tetten érhető: az Odessa nem hibátlan lemez, de varázslatosan szép és merész, néha pedig mindkettő együtt. Ebben a számban például az, ahogy a végén hirtelen bejönnek azok a vagány fúvósok a semmiből.

Suddenly

Kevés szó esett még a harmadik testvérről, az inkább a háttérbe húzódó Maurice-ról, aki kevesebbet énekelt, viszont számos hangszeren kitűnően játszott. Pedig énekelni ő is tudott, nem is akárhogyan. A Suddenly az egyik legfülbemászóbb szám az Odessán, folkos kis egyszerű butaságként indul, oboával, de aztán ebből is nagyzenekaros, szép popszám lesz, mint akkoriban a legtöbb Bee Gees-dalból.

Edison

Az Odessa megjelenésekor a Bee Gees már nem létezett: Robin annyira rossz néven vette, hogy nem az ő száma, a kicsit túl érzelgős Lamplight lett a kislemezdal, hogy inkább kilépett, az együttes pedig egy időre parkolópályára került. Robin kicsit háttérbe is szorul a lemezen, de ez nem baj, mert Barry és Maurice a kreatív csúcsra érnek, és említsük meg a csodálatos nagyzenekari betétekért felelős Bill Shepherd nevét is. Talán ez az a szám, amelyben mindenki szerepet kap: a hangszerek jó részét feljátszó Maurice, a Barryvel itt együtt éneklő Robin és a szimfonikusokat dirigáló Shepherd.

I.O.I.O.

Robin tehát kilépett, de az élet nem állt meg, Barry és Maurice kettesben is folytatták. Az eredmény, az azonos című tévéműsorukhoz készült Cucumber Castle egy elég felemás lemez, és meglepő is, hiszen az ember azt gondolná, hogy a giccshuszár Robin lelépésével megnyílik az út a rockos Bee Gees irányába. Nem ez történt, a lemez tele van elég hasonló balladákkal. Viszont itt ez a perfekt sláger, melyet Barry afrikai utazása ihletett, és amely az egyik első próbálkozás volt az angolszász popban az afrikai hatások beemelésére, tökéletes eredménnyel.

The Lord

Az a kevés alkalom, amikor a Bee Gees rockolni próbál, általában elég szórakoztató: ez egy szabályos country-rock szám, és egész hiteles, mindamellett ugyanolyan slágeres, mint nagyjából bármi, amihez Barry és Maurice nyúltak. Még lehetett volna pár hasonló a lemezen, de ők inkább a szirupra és a szacharinra esküdtek fel. Majd még a lemez megjelenése előtt bejelentették, hogy nincs tovább, a Bee Gees feloszlik.

Back Home

Aztán csak kiderül, hogy mégsem: pár hónappal később a szólókarrierje sikertelenségétől hajtott Robin már Maurice-szal dolgozik, aztán visszatér Barry is, és szent a béke. Ugye, milyen hülyék lettek volna, ha tovább marakodnak? A visszatérő albumot, a 2 Years Ont valamiért nem szokás szeretni, pedig az egyik legjobb korabeli lemezük: pont sikerül eltalálni a balladák és a rockosabb számok arányát. Ez egy szuper példa az utóbbira.

Lonely Days

Ez egy újabb példa a Gibb fivérek Beatles-mániájára: simán lehetne az Abbey Roadon is, annyira, hogy később még a saját menedzserük is Beatles-számként hivatkozott rá, pedig nem az. Tíz perc alatt írták meg, rögtön az első alkalommal, amikor mindhárman újra egy stúdióban voltak, és az első igazán nagy amerikai slágerük lett, megérdemelten.

Lay It On Me

És a végére még egy Maurice-dal: meg nem mondanád, hogy ez Bee Gees, ha nem súgnék, nem igaz? Nemcsak vicces countrys rockszám, amit már Maurice szórakoztató énekstílusa is elvinne a hátán, de közben olyan szépen kúsznak be Bill Shepherd vonósai, hogy az csoda. Végezetül még gondoljunk bele, hogy ez csak négy év termésének legjava volt, egy kivételes pályafutás rövid szakasza, másoknak egész karrierjükben nem jön össze a töredéke sem.

Fotók: Getty Images