Bach, Beethoven vagy Mozart volt elviselhetetlenebb?

A világ egyik legjobb csellistája könyvet írt hat kedvenc zeneszerzőjéről. Bár elsősorban gyerekeknek szánta, ez maximum annyiban nyilvánul meg, hogy néha kiszól a sztoriból és letegez. A könyv úgy is érdekes, ha mondjuk egyáltalán nem hallgatsz klasszikus zenét.

Én például elég ritkán, viszont ez nem jelenti azt, hogy a nagy zeneszerzők életét ne találnám érdekesnek, sőt! A Rajzos zenetörténet az őskortól napjainkig című könyvből (az egyik szerzője a Képregényes rocktörténet társalkotója is volt) például nagyon sok mindenre emlékszem a mai napig: a karmesterbotjával a lábára ütő és az elfertőződő sebbe belehaló Lullytől kezdve a halálos ágyán öklével az eget fenyegető Beethovenig (ezt ez a könyv is megerősíti).

A nagy zeneszerzők legtöbbjének az élete kész regény, Isserlis pedig élvezetesen írta meg őket. Ráadásul közülük csak Mozart az, akinek tényleg közismert az élettörténete (vagy legalábbis az az olvasata, amit például az Amadeus c. film mutatott), a többiekről kevesebbet tudtam, Sztravinszkijről* például a leghíresebb művein és az emigrációján kívül konkrétan semmit, pedig talán épp ő tűnik a legjobb fejnek közülük.

Isserlis nem tesz semmi különöset, csak emberként mutatja be őket, méghozzá tök érdekesen, és az ájult rajongást félretéve meglehetősen árnyalja mind a hat zeneszerzőt. Sőt: Bach egy mogorva, filléreskedő munkamániás benyomását kelti, Beethoven egy elviselhetetlen, rögeszmés bolond, Schumann egy ideggyenge, önző alak, Sztravinszkijnél zsugoribb és hiúbb majmot pedig még nem hordott a hátán a Föld.

Ezeket azonban ellensúlyozza, hogy valódi zsenikről van szó, akikkel nem haverkodni kell, hanem elismerni és szeretni a munkásságukat, bár Isserlis valahogy ügyesen el tudja ültetni bennünk az illúziót, hogy talán pont velünk még Beethoven is képes lenne jóban lenni, ha úgy hozná az élet. És természetesen külön pontban ismerteti a műveik zenei jelentőségét is.

Ami a legjobb a könyvben, hogy tele van apróságokkal, amelyek a normális életrajzokból általában kimaradnak. Nekem az alábbiak tetszettek a legjobban:

• A közhiedelem szerint Bach halálát okozó angol sarlatán, aki megoperálta a szemét, sokakat vakított meg hasonlóan, de ironikus módon öregségére ő maga is megvakult (oké, ez utóbbihoz már utánaolvastam kicsit, onnét tudom).
• Mozart minden reggel hatkor kelt, hogy a fodrásza időben megcsinálhassa a frizuráját, ugyanis nem parókát hordott, hanem a haját lőtték/rizsporozták be.
• Beethovennek kizárólag a hatvan szem kávébabból főzött kávé felelt meg – az 59 vagy a 61 már nem volt jó neki, ezért maga számolta őket darálás előtt.
• Schumann saját maga tette tönkre a zongoristakarrierjét azzal, hogy kifejlesztett egy ujjnyújtó szerkezetet, annak érdekében, hogy még jobban játszhasson – ezzel csak lebénította az egyik ujját.
• Brahms – aki fiatalon őrült jó pasi volt, később viszont goromba fráter hírében állt – nem elég, hogy csaknem egész életében szerelmes volt Schumann özvegyébe, Clarába, később belezúgott a házaspár Julie nevű lányába is. Clara temetéséről pedig elkésett, mert kétszer is rossz vonatra szállt.
• Sztravinszkij annyira sóher volt, hogy befutott zeneszerző korában is leáztatta a nem lepecsételt bélyegeket a levelekről, és a Kennedy-gyilkosság után is csak éjszaka akarta feladni özvegyének a részvéttáviratot, hogy olcsóbban megússza a sürgönydíjat. (Volt is vendégségben korábban JFK-nél, de annyira berúgott, hogy maga az elnök támogatta ki a mosdóba.)

És mit csinált Sztravinszkij, miután egy reggel befejezte remekművét, a Tavaszi áldozatot? Elment egy jót vacsorázni? Vagy bontott egy üveg pezsgőt? Fenéket: az uzsorakamat megfizetését követelő leveleket írogatott a rokonainak, fiatalabb korában ugyanis ez volt az egyik fő bevételi forrása. Isserlis viszont mindezek ellenére meg tud győzni arról, hogy Sztravinszkij mégis egy őrületesen jó arc volt, és talán ez mondja el a legtöbbet erről a könyvről.

*Nagyon röstellem, de Sztravinszkijt először angolosan Stravinskynak írtam.

Steven Isserlis: Miért csapott Beethoven a lecsóba? (Rózsavölgyi és Társa, 2014)

A fenti montázs Boros András munkája.