Van néhány kifejezés, amelyek közül már egynek a használata is elég ahhoz, hogy lássam, nem fogunk együtt libát őrizni a használójával. A bébiprojekt, pocaklakó szavak utálata eléggé közhelyes már, de mostanában beelőzte ezeket a gyerekes szülők között egyre gyakoribbá váló „családi logisztika” kifejezés.
Jobban belegondolva, nem csak a kifejezéssel, hanem magával az egész műfajjal van problémám, mikor szülők a gyereknevelést nem valami szeretetteljes családi együttlétnek, hanem kisokos jegyzetbe beírandó, határidőre ellátandó feladatnak látják, pont olyannak mint a heti forgalmi jelentés vagy költségvetési táblázat című borzalmakat a munkahelyen.
Teljesen nyilvánvaló, egy többgyerekes, dolgozó páros nagyszülői vagy más rokoni segítség nélkül nem könnyen szervezi az életét, de kérdés, valóban az ilyen- olyan – amolyan szakkörök, különórák, foglalkozások, játszószobák, babazsúrok érnek-e annyit, hogy a gyerekre úgy tekintsünk, mint Tom Hanks a Számkivetettben a leszállítandó dobozokra. Valóban szükséges-e, hogy a gyerek különhegedűre, különszuahélire, és hasonló dolgokra járjon a város másik végén, miközben legszívesebben otthon játszana a macskával.
Nem lehet, hogy a szomszéd utcában lévő játékos sportfoglalkozás semmivel sem rosszabb, mint a 40 perc autóútra lévő csilivili Superhero – motorikus mozgásfejlesztő centrum háromszor annyiba kerülő órái? Hogy az iskolában szervezett énekkar pont olyan jó, mint a Artischildren Academy hárfaórái, nyolc kerülettel arrébb? És egyáltalán, miért kell minden nap, vagy legalábbis hetente többször elautóztatni a gyereket valahová, majd egy másik szülővel visszahozatni, mert nekünk a kisebb gyerekért kell közben elmenni, aki a fonódó villamos másik végállomásánál fűz éppen gyöngyöt.
Áltevékenységnek, szülői hanyagságnak érzem a „logisztikázó” anyák és apák hozzáállását. Ez semmi másról nem szól, mint arról, fogalmuk sincs, mit kéne egy 4-6-8 éves gyerekkel kezdeni, nincs türelmük vele leülni rajzolni, papírt vágni, nem fociznak vagy úsznak vele, hanem mártír pofát vágva „ellogisztikázzák” őket valahová, ahol majd pénzért megcsinálja ezt helyettük valaki.
A gyerek nem egy doboz, amit feladhatunk a DHL-nél. Ha nem autóba kötné és szállítaná a szülő nagy sóhajtozások közepette, hanem ez alatt az idő alatt sétálnának együtt, vagy elmennének korizni, úszni, pingpongozni közösen, akkor nem kellenék kiskorban ezek a különböző, város másik végén lévő foglalkozások.
Persze, akkor elő sem lehetne adni, micsoda superwoman / superman az illető anyuka, apuka (bár a gyereklogisztika 90%-ban női műfaj) aki posta levélkövető rendszerét megszégyenítő tervet képes gyártani arra, hogy lehet némi kis autóvezetéssel letudni a gyerekkel való foglalkozást.
Persze, egy, igen EGYETLEN, jól megválasztott, maximum heti két alkalmat lekötő dolog jó lehet már kis korban is, sport, úszótanfolyam, ilyesmi. Minél közelebb, akár sétával megközelíthetően. Lehet, hogy a gyerek nem tanul meg 10 éves korára szusit tekerni, rovásírással írni, vagy műkorcsolyázni és balettozni sem, ha kihagyjuk ezeket jó messze lévő különórákat, de valami sokkal fontosabbat kaphat meg helyette, ami később nem pótolható, családi köteléket, közös programokat, a szülei idejét, figyelmét, közelségét.