Bámultunk tengő-lengő darvat, landoló darvat, keringő darvat, zabáló darvat, éjszaka krúgó darvat, bámultuk őket Afrikában, Ázsiában, Magyarországon. A Cink nagy darubámulós posztjában három helyszínen nem csinálunk semmit, csak darvakat bámulunk. Ez valamiért jó.
Bámultunk tengő-lengő darvat, landoló darvat, keringő darvat, zabáló darvat, éjszaka krúgó darvat, bámultuk őket Afrikában, Ázsiában, Magyarországon. A Cink nagy darubámulós posztjában három helyszínen nem csinálunk semmit, csak darvakat bámulunk. Ez valamiért jó.
Kevés madár vehetné fel a versenyt kultúrtörténetileg és esztétikailag a darvakkal, egyedül az albatroszok rúghatnának labdába, csak a Déli-óceánon nem élnek emberek, akik beleképzelhetnének dolgokat a harmonikusan repülő, elképesztő méretű, de mégis légies állatokba. Meg labdák sincsenek. Akárhogy is, a darvak fantasztikusak, abszolút feldobják az északi félteke mindennapjait. Nekem olyan szerencsém volt, hogy a 15 darufaj közül négyet is láthattam az elmúlt három hónapban a természetben, és az egyikhez még messze se kellett menni.
Szürkenyakú koronásdaru (Albert-tó, Uganda)
Vannak lehetetlenül kinéző állatok, melyekről egyszerűen nagyon nehéz elképzelni, hogy tényleg a természetben evolválódtak, és nem gyerekkönyvbe készültek olyan pasztellkréta-szponzorációs szerződéssel, mely kikötötte az összes szín használatát. Sokáig az andoki flamingóról (Phoenicopterus andinus) is ezt hittem, aztán egyszer volt módom látni őket természetes közegükben, 3400 méter magasan a tengerszint felett, és ott hirtelen kiderült, hogy az andoki flamingók természetes közege flamingórózsaszín sziklákból és homokból áll, a madarak pedig úgy beleolvadtak, mint veréb az előkertbe.
A szürkenyakú koronásdarut (Balearica regulorum) nem fenyegeti ez a veszély. A madarat az ugandai címerből ismertem, ez az a barokkosan túldizájnolt, nyilvánvalóan nem létező madár a címer jobb szélén, a közönséges mocsáriantiloppal szemben. Jó nagyot néztem, amikor augusztus közepén kinéztem egy Toyota ablakán és a barokkosan túldizájnolt, nyilvánvalóan nem létező madár ott állt egy réten. Még csak véletlenül sem olvadt bele a környezetébe. Csipegetett.
A madár környezete az Albert-tó északi csücske volt, ott, ahol a Viktória-Nílus belefolyik, vesz egy derékszögű jobbkanyart, és Fehér-Nílusként folytatja kalandos, lehetetlenül hosszú útját a Mediterráneum felé. A Toyota megállt, egymás nyakában ülő expedíciónk kikászálódott, nagy, sebhelyes víziló cammogott ki a partra kicsit odébb, a távolban már látszottak a kongói Kék-hegyek, ez a hülye gyerekkönyvmadár meg ott állt, ránk se hederített és tovább csipegetett. Közben Simon, kifogástalanul felkészült parkőrünk, egy csomó érdekes dolgot mutatott a tóparton, például rotorszerűen forgatott farokkal szétterített vízilószart. Mármint a víziló farkával szétterített vízilószart.
Soha az életemben nem láttam természetellenesebben kinéző vadállatot, és amíg nem látok egyszer csupaszkopoltyús csigát vagy kéktorkú tragopánt, nem is valószínű, hogy fogok. De most komolyan, aranyszínű tollkorona? A mezőn? Tényleg? Aztán visszaültünk a Toyotába, mentünk még egy kicsit, és láttunk még kettőt, ahogy egy másik réten tengtek-lengtek egy nyakig sár kafferbivaly mellett. Szerettem volna megfigyelni a rét alatt egy gödörből a műmadarakat hurkapálcikával mozgató ugandai közmunkásokat is, de sajnos elég rossz a szemem.
Amuri daru és kámzsás daru (Izumi, Japán)
Amuri darvat (Grus vipio) már korábban is láttam, csak akkor még nem tudtam, hogy mik azok. Egy amerikai katonai buszban ültem a koreai demilitarizált övezetben – az Észak-Korea és Dél-Korea közti senkiföldjén –, ahol egy learatott rizsföld szélén ácsorgott néhány szürke kabátot viselő, alacsony ember, akikről némi hunyorítás után kiderült, hogy marha nagy madarak. Elég rossz a szemem és a busz is elég gyorsan ment. A marha nagy, másfél méteresre is megnövő madarak az utóbbi évtizedekben ideszokott amuri darvaknak bizonyultak. Ugyan katonailag és politikailag teljesen parás, a közel ezer négyzetkilométeres határsáv valójában a világ egyik legnyugodtabb helye, fél évszázada érintetlen madárparadicsom, így a Szibériában költő, télen délebbre húzódó madarak egy nagyobb populációja most már ide jár telelni.
A sötétszürkék a kámzsás darvak, a világosszürkék az amuri darvak
A világon élő ötezer amuri daru másik fele Kjúsúra megy, Japán négy nagy szigete közül a legdélebbire, azon belül is a nyugati parton található Izumiba, azon belül is egy nagy rizsföldre. A madarakat nem nehéz megtalálni. Izumi felé az úton egyre sűrűsödnek a darufigyelő állomás felé irányító táblák, aztán egy idő után már minden a darvakról van elnevezve, annyira, hogy egy táblát be is néztünk, és az Izumi melletti Daru Általános Iskola parkolójában találtuk magunkat, ahol beintegettünk a meglepett srácoknak, akik egyébként nem darvak voltak, hanem japánok, megfordultunk Daihatsu dobozautónkkal és gyorsan lehúztunk a tengerpart felé.
A darufigyelő állomáson egy japán madarász igazított útba kézzel rajzolt és pecsételt térképpel, mert ugyan az állomás fölött is körözgettek négy-öt fős csoportokban a szintén Szibériából idejáró kámzsás darvak (Grus monacha), azt mondta, hogy ha sokat akarunk látni, meg az amuri darvakat is, akkor kövessük a térképet. Követtük.
A látvány minden várakozást felülmúlt. A másfél kilométeres rizstarló hemzsegett az óriási madaraktól, több ezer kámzsás és amuri daru tömte a fejét, civakodott, krúgott, és még az is kiderült, hogy a japánban is ugyanez a szó a daru hangjára (krú), csak nekik még a fiatal darvak hangjára is van egy (pjú). Itt láttam az életemben először darvat leszállni, eléggé olyan, mint egy nagyobbfajta utasszállító gép, a hatalmas szárnyfesztávolságú madár lelógatja a lábait, nagyon lelassít, egy pillanatra meg is áll, bizonytalanul talajt fog, mintha egyáltalán nem bízna abban, hogy elbírja, aztán minden oké.
Fantasztikus élmény önfeledten zabáló és társalkodó darvakat nézni, ameddig a szem ellát, aztán nehéz szívvel, de sarkon kellett fordulnunk. Később tudtam meg, hogy az Izumiban telelő amuri és kámzsás darvak krúgása szerepel a Japán legszebb hangjait összegyűjtő listán – ahogy az ország másik végében, a hokkaidói Curuiban költő mandzsu darvaké (Grus japonensis) is.
Közönséges daru (Fehér-tó, Magyarország)
Szabad János mondta még tavaly, hogy menjünk át darvakat nézni. Szabad János szegedi genetikaprofesszor, az apám nagyon régi barátja, egyben talán a negyedik ember, akivel életemben találkoztam, illetve hát ő találkozott velem, én túlzottan el lehettem foglalva életem első perceiben a társasági élethez. Nem ismerek – és nem is igazán tudok elképzelni – embert, aki nála többet tud a madarakról, és nem ezért kapja a fizetését, úgyhogy különleges élmény volt vele tavaly darvakat nézni és különleges élmény volt az idén is.
A kis pöttyöket kell nézni, azok a darvak
A darvak (Grus grus) Skandináviában költenek, és meg-megállva repülnek le ősszel a Duna-deltáig, ahol a telet töltik. Három hete érkeznek minden este 15–20 ezres csoportjaik a Szegedtől északra fekvő szikes tóvidékre. Délután még el lehet menni enni egy szelet tortát – mi is ezt tettük, közben odaadtam Szabad Jánosnak a darvat ábrázoló koreai ötszázvonos érmét, amit neki hoztam –, aztán kiálltunk a Fehér-tó mellé valahova és vártunk. Nem kellett sokáig. A madarak óriási hullámokban érkeztek a horizontról, közben megállás nélkül társalkodtak, ide-oda vitorláztak a repülő V-n belül. Ha szerencsésen választunk helyet, pont a fejünk felett repülnek át.
A környékről sokan kijönnek bámulni a darvakat, eleve gyönyörűek és különlegesek, és az is elég érdekes, hogy nem nagyon van más vadállat, amit ekkora tömegben figyelhetnénk meg Magyarországon. A közönséges daru is hatalmas madár, simán magasabb egy méternél, és van valami csodálatos abban, amikor ilyen nagy, de mégis valószínűtlenül kecses élőlények ekkora hullámokban jönnek. Egy kisfiúval néztük a darvak újabb és újabb sorait, azt mondta, hogy milyen jó lenne végigmenni velük az egész útjukon, én pedig nem tiltakoztam.
Később aztán visszaültünk a kocsiba, megkerültük a tavat és ott álltunk egy kilátón a nádas felett. A kilátóról az orrunkig se láttunk, mert addigra már lement a nap, de ott voltak egész közel a madarak, a szikes tómederben álltak, mindent betöltött szakadatlan krúgásuk. Szabad János azt mondta, hogy éjjel egyig biztos nem hagyják abba, addig állt már kint és hallgatta őket.
Aki teheti, nézzen darvakat. Szeged környékén a héten még minden este repülnek!
Fotó: Markó Ferenc Varga Lilla (szürkenyakú koronásdaru) és a szerző (a többi)