A következő futball-világbajnokságot már kizárólag streamen fogom nézni. A holland–mexikóit közvetítő Menczer Tamás, illetve utána késő este P. Fülöp Gábor nyílt drukkolása idegesítőbb volt, mint ha valaki állandóan beleállna a képbe.
Focimeccset kommentálni tényleg rohadt nehéz dolog, nem elég hozzá, ha ez embernek jó szövege van, és szeret pofázni. És persze nincs könnyebb fotelszakértői feladat, mint kipécézni pár hülyeséget egy gigantikus, másfél órás szövegfolyamból, aztán magas fotelból anyázni. De azért az is igaz, hogy a világ legtöbb részén mindezek ellenére valahogy sikerül megoldani a kérdést. Nálunk nem.
Nekem vasárnap lett végképp elegem. Mivel rendesen figyelni szoktam a meccsekre, a hátborzongató nemzeti sportos közhelyeket, a jellegzetes kommentátoros mondatszerkezeteket már észre sem veszem. Az agyam önkéntelenül megpróbálja atmoszférazajjá redukálni a balfácánok nyökögéseit. Legakább olyan jó dolog ez, mint weboldalon szemmel kifilterezni a bannereket.
De amikor az ember szurkol – és vébénézőként ez azért nem annyira ritka szituáció –, sokkal érzékenyebb lesz arra, ha a kommentátor ugyanezt teszi, főleg, ha nem az ő csapatának szorít. És a holland–mexikóin Menczernél igencsak kilógott a fapapucs. A végén azért akadt el a szavam, mert képtelen voltam eldönteni, hogy a bírót vagy a kommentátort gyalázzam inkább a tagolatlan ordítás folytatásaként. Hogy a következő meccsen fordított szituációban már azt tanulmányozhassam, milyen érzés, ha a szpíker nekünk – ebben az esetben Costa Ricának – szorít szemérmetlenül. Ez sem sokkal kevésbé idegesítő. Ha görögpárti lettem volna, fejszével vettem volna le a hangerőt.
Ha pedig bátor lennék + szuperhős, akkor odarepültem volna P. Fülöp kommentátorállásába, és addig ráztam volna, mint foxi a KDNP-st, amíg meg nem esküszik, hogy soha többet nem fog istenezni egyetlen görög meccsen sem.
Az, hogy futballközvetítéskor kommentátorként nem szurkolunk, mert ezzel felbosszantjuk a nézőink egyik felét, olyan alapvetés, amit felemlegetni is kínos.
Mióta teljesen általánossá vált, hogy az ember online streamen nézze a menő bajnokságokat és a BL-t, a magyar nézők tömegei ismerkedhettek meg azzal, hogyan közvetítenek Olasz-, Francia- és Spanyolországban, Latin-Amerikában, meg a briteknél és az Egyesült Államokban. És az a fura, hogy más-más módon, de mindenhol csak olyan kommentátorokkal akad össze az ember, akik nem mondnak pöcsfej szellemességeket, idióta okoskodásokat, és nem drukkolnak, kivéve, ha a saját válogatottjuk játszik éppen. Hanem arról beszélnek, ami a pályán történik. Tök jól látszik, hogy nincs általános recept, azon kívül, hogy nem kell seggfejnek lenni, és össze-vissza pofázni, ha nincs mit mondanunk. A spanyolok rádiós részletességgel elordítják, amit látunk, a briteknél az egyik fickó általában visszafogottan ismertet, míg a szakértő gyorselemez, és mind a két iskola élvezhető.
Szóval nem arról van szó, hogy így vagy úgy kéne csinálni a dolgot, hanem arról, hogy el kéne kerülni azt, ami nyilvánvalóan ellenszenves, és betartani pár alapszabályt. Nálunk ez sem működik sajnos.
Egyre jobban vágyom valami olyasmire, mint amilyenek a Digi fizetős online közvetítései voltak a Bajnokok Ligájáról. A díj kifizetésével itt ugyanis a tévécsatornán rendes magyar kommentárral közvetített meccs mellett az ember jogot kapott ahhoz, hogy megnézze bármelyik párhuzamos csoportmeccset is. És ezeket úgy adták, hogy a képen kívül csak atmoszférahang jött a stadionból, semmi más. Akkora fellélegzés volt a magyar szövegekhez szokott fülnek, hogy valósággal kéjelegtem benne, és az sem zavart, hogy még az eredményjelző is hiányzott. Ha meg tudnám hekkelni úgy a tévémet, hogy eltüntessem a szerencsétlenek hangját, már a mai hatos meccs előtt megcsinálnám.
Fotó: Natacha Pisarenko/AP