El.
El.
Borbély Szilárd végül letette terhét. Akiket hátrahagyott, most keresik a fogást a szikár, test formájú csomagon. Közülük a debreceni köztemető kettes ravatalozójánál vagy kétszázan, család, rokonok, barátok, kollégák, nincstelenek. Úgy képzelem, ki-ki nekifeszül, megemeli, de csak kevés, vagy épp senki sem tudja eztán hová tenni a szenvedéssel átitatott áhítatot. Itt-ott átüt rajta könnyeden, valami súlyos sötét.
Mintha az idő sem tudná miképp lerakni terhét, a temető őszi rozsdájára hideg eső hull – már nincs tél, de még nem tavasz. Senkiföldje ez, aki nem figyel, ellankad, örökre itt ragad a homokkal keveredő agyagos rögök közt.
Az volt a szemében, hogy szenvedés neki élni már.
Miatyánk szabadíts meg a gonosztól. A gyásznép a sírok közt szótlan kanyarog, majd megtorpan. A szakmabeliek rutinos mozdulatokkal teszik dolgukat, lapát csak néha csikordul betonlapon, a homokból formált, téglalap alapú csonkagúla hamar megvan. Furcsa, hogy ennyi az egész, eltemetni egy nagy költőt. Mondhatni könnyű.
A fejfán a felirat: Élt ötven évet. Vagy sokkal többet. Meg az is oda van írva, hogy béke poraira. Kik ismerték, azt mondják: béke, az nem adatott meg neki, ő maga úgy mondta, mindig könnyű életre vágyott, csak nyomtalanul átsuhanni az életen. Nem lehetett, könnyű nem. Végül varázsütésre eltűnni.
A sírt elborítják a virágok, koszorúk, búcsúzunk, emléked örökké. És egymáshoz szorulnak a horgas csontjaikra feszülő nedves esernyővásznak. Ki fölülről nézi, biztos van ilyen, apró pókhálóknak láthatja a leszegett fejeket óvó lehelletvékony szövevényt.
Fotó: Nagy Attila/Cink