A sarki Spárban gyakran hangzott el a címbeli kérdés, miközben eleve át sem kellett volna vennie a kártyát a pénztárosnak, ahogy nekem is már jó előre mondanom kellett volna, hogy – alkalmasabb szó talán tényleg nincs rá –érintéssel fizetnék. Sőt, ha nagyon precízek akarunk lenni, akkor akár csak szimpla közelséggel, mert az NFC (Near Field Communication)-technológia nem igényli a, khm, test-test kontaktust.
A kontextus nélkül pajzán gyanakvásra okot adó szavakon túl persze más okból is furcsa a világ, ami felé tartunk. Már eleve a szimpla bankkártyás tranzakciók terjedésével rájöttünk, hogy mennyire kényelmes is rendszeresen megúszni a nincs kisebb? és hasonló felütésekkel kezdődő kellemetlen kasszadiszkussziókat. Szóval nem nehéz belátni, hogy vannak előnyei a készpénz mellőzésének. Na meg aztán jöhetnek a további klasszikus érvek, úgymint a feketegazdaság visszaszorítása, az adóelkerülés ellehetetlenítése, és megannyi merész gondolat. Talán még a hálapénz intézménye is átalakul majd egy kicsit. A sima köztörvényes bűnözést is simán vissza tudjuk szorítani csupán azzal, hogy nincs elrabolható készpénz, és az orgazda sem fizethet a lopott áruért. Talán még film is lesz majd a viszkis hekkerről, mert az is biztos, hogy modern népmesei hőseinket is el fogja érni az idő vasfoga. És, hogy miért hordtam halomra ezeket a megállapításokat? Azért, mert nagyon úgy tűnik – ha nosztalgikusan protektív szemmel közelítjük a kérdést –: el akarják venni tőlünk szeretett készpénzünket.
Mert azért nem fenékig tejfel a műanyagkártyás, vagy modernebb tesója, a mobilalkalmazásos fizetés, ugyanis minden jel arra mutat, hogy ilyen formában valahogy, mintha Arany Ászoknak képzelné magát a pénz: jobban csúszik. Svédországban már azzal is vannak tapasztalatok, hogy milyen az adakozási hajlandóság, ha egy non-profit pénzgyűjtő bankkártya-terminállal a kezében zargatja a népet, vagy éppen a templompersely is egy appból tölthető bankszámla: bizony, sikeresebb a módszer a készpénznél. Talán én sem utaltam volna el betérve egy bankfiókba azt a pár ezer forintot, amit eddig különféle nemesnek tűnő célokra fordítottam néhány egyszerű online bankkártyás tranzakcióval. A másik oldala ennek a megközelítésnek azért kevésbé rémisztő. A kamaszkoron túljutva azért talán a számítógépes-okoskészülékes-konzolos játékokon nevelődött fiatal is felfogja, hogy egyrészt az életben nem olyan egyértelmű a cheat-kódok használata, és, ha elfogyott a fizetőeszközöd, nem tudod csak úgy “kívülről” pótolni egy gombnyomással. Sőt, talán számára nem is lesz annyira könnyű a digitális pénz szórása, mert ő már eleve azt fogja pénzként ismerni.
Az ilyenkor kötelezően felmerülő kérdést szintén nem kerülhetjük ki: személyes szabadságunk egy újabb fontos összetevőjéről mondunk le, ha elengedjük a készpénzt. Egy darabig talán még igaz az olykor megnyugtatásképp elhangzó mondás, miszerint azt a sok adatot fel is kell dolgozni, nincs arra idő és energia, de előbb vagy utóbb tényleg az utolsó fillérig tudni fogja bank, bankkártyacég és állam egyaránt, hogy mire költünk. És persze, akinek nincs semmi titkolni és takargatni valója, annak mindegy. Ilyen alapon éljük életünk egyre nagyobb részét az interneten, részben eleve a korábban megszokottnál nagyobb nyilvánosságban, részben pedig adatainkat, szokásainkat, közvetlenül vagy, áttételesen, legmélyebb titkainkat is számos idegen emberre bízva. Ha így nézzük, akkor már mindegy, lehet, hogy rég megléptük magánéletünk teljes kiárulását, de, ha mégsem, akkor pénzügyeink száz százalékos kiadásával ezt jó eséllyel tényleg meg fogjuk tenni. Lehet, hogy ez egy természetes fejlődési folyamat része, és nem kell félnünk tőle, de azért erősen megfontolandó.
Például illegális termékekért, mondjuk drogokért és különféle tiltott szolgáltatásokért sem lehet majd fizetni, ha egyszer végleg kiiktatjuk a bankjegyeket és érméket. Szóval a szabadságunkat oly módon is feladjuk, hogy a mostaninál is sokkal könnyebb lesz az államnak kontrollálnia azt, hogy mire költünk, tehát nemcsak passzív megfigyelő lehet gond nélkül, hanem sokkal hatékonyabb szabályozó és kényszerítő. És nézőpont kérdése, hogy ezt üdvözöljük-e, vagy megrettenünk tőle.
Itt vetném közbe, ha már más formában nem valószínű, hogy írni fogok róla, ezzel a nagyfokú beavatkozási képességgel az állam olyan fejlődési utakat zárhat el, amelyek kulcsfontosságúak lehetnek az emberiség szempontjából. Mert ahogy a sharing economyban sem az adóelkerülés a jó, a drogkereskedelemben sem a pénz, hanem például az, hogy az illegálisan megvehető szerekkel olyan hatásos, de illegális gyógyító tevékenység folyhat, ami egyre inkább elfogadottan jelenthet megoldást számos pszichiátriai kórképre. A pszichedelikumok gyógyító hatásáról Mac McClelland cikkét ajánlom elolvasásra.
Ami talán már utópia is, és még támogató érvként sem nagyon hallottam az, hogy ezek az eszközök akár egy felelősebb államot is kikényszeríthetnek. Talán még számonkérhető is lesz az állam, hogy ilyen szuperjó lehetőségekkel miért nem tud eredményesebben működni, mint a sanyarú, készpénzes időkben. De, ha a másik irányból nézzük, azt is mondhatjuk, hogy inkább fizetnénk készpénzzel a mondjon le-transzparensek alapanyagaiért, amíg Trump vagy Orbán a főnök, avagy a gyengéd érintés is addig jó, amíg nem kötelező. 🙂