Kevés nagyobb meglepetés ért annál filmekkel kapcsolatban, mint amikor megtudtam, hogy ugyanaz írta és rendezte a Mad Maxet és a Babe-et. Hiszen ez a két végpont, amelyek között általában elhelyezzük a filmeket. Az e hetieket is.
Hétfő: Mad Max 2. – Az országúti harcos
A Film+-on 23:00-kor kezdődő 1981-es Mad Max 2-ben George Miller apokaliptikus, posztindusztriális disztópiává tágította a múlt héten méltatott első rész filléres bosszúmoziját. Miller igazából itt rendezte be a máig élő – úton a negyedik rész – Mad Max-kánont, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy az első rész felfoghatatlan sikerét követően itt már volt büdzsé karakteres jelmezekre. A rácsos álarcú hordavezér félelmetes, maga a megtestesült Attila. Ehhez képest mekkora arcvesztés a Babe, hihetetlen. Ha esetleg lemaradnál a Mad Max 2-ről, megtekintheted a legközelebb lomtalanításkor a kerületedben. Ami a filmben egy gallon szuperbenzin, az itt egy fotel vagy Szinyei-reprint, amiért gyilkolnak.
Kedd: Kés a vízben
Roman Polanski az egyik legtémább témám, össze is állítottam tíz legjobb filmjének listáját. A Cinemaxon 17:00-kor vetített Kés a vízben az első nagyjátékfilmje, Oscar-jelölt, az új lengyel film kezdete. Az 1962-es alkotás volt az első, amelyből kihagyták a szocialista realizmus minden elemét, amiket elmaradhatatlanként sulykoltak a főiskolán Polanskiba, és azért is korszakos, mert ebben látható először meztelen nő. Polanski szakított a hazája filmtermését 1945 után uraló háborús tematikával, helyette a hatvanas években tetőző ifjúsági problémát helyezte a középpontba. Hárman vitorláznak a Mazuri-tavakon. A tág tóvilág és a szűkös kabin feszültségében a beérkezett sportújságíró, kielégítetlen felesége és az út széléről felszedett ideálista gitárosfiú között bontakozik ki a dominanciaharc, melynek során végig azt várod, hogy kibe vágják bele a kést.
Szerda: Mechanikus narancs
Vígyeljétek (ezt nem tudtam kihagyni: a legtöbbször eljópofizott, összakacsintó, tévéajánlós fordulat) a TCM-en 23:10-től Stanley Kubrick mesterművét, az Anthony Burgess regényéből készült 1971-es Mechanikus narancsot. Formabontó látványvilágú disztópia zseniális díszletekkel, az öncélű belsőépítészet szexista műremekeivel – amilyenek például a mellbimbós tejcsapok. Aki látja – akár csak a kábszertejbáros intrót –, sohasem felejti el: belénk ég, mint kicsi Alexbe az Örömódára menetelő nácik képe. Ez Kubrick és Burgess zsenialitása, olyan klasszikusokkal, mint a „te már gyilkos vagy, kicsi Alex", a diktatúra mechanizmusának műszaki rajzával és az örökké érvényes teológiai állítással, miszerint a jó valójában a rossz elutasítása: állandó, erkölcsös döntések sorozata. Ám ha agymosott gépként, reflexből képtelenek vagyunk a rosszra, csak a jóra, nem tudunk megméretni és üdvözülni: ez a bűn előtti Édenkert agyhalála. A film fő állítása még, hogy a műveltség semmilyen relációban nincs az erkölccsel, a jósággal, hisz a kegyetlen Alex Beethoven-rajongó (a főhőst a penge Malcolm McDowellre öntötték), egyedül a nagy Ludwigot szereti. Csak szuperlatívuszokban beszélhetünk a Mechanikus narancsról. Egyszer megadatott, hogy moziban láthassam, és már előtte fél órával remegtek a lábaim.
Csütörtök: Larry Flynt, a provokátor
„Az egyszerű disznólkodás undorít, de a perverzió érdekel" – írta lesújtóan a malackodásról Szerb Antal. De azt senki se vitathatja, hogy attól még, hogy valami ízléstelen, mindenkinek állampolgári joga van hozzá – akár a válogatott meccsekhez –, amíg az nem sérti mások személyiségét és testnyílásait. Az HBO2-n 22:00-kor tekinthetjük meg Milos Forman nagy kiállását a disznólkodás szabadsága mellett: ez az 1996-os Larry Flynt, a provokátor, a suttyó Hustler-vezér "szabadsághőst" ihletetten alakító Woody Harrelsonnal a címszerepben, de feltűnik benne a perbe fogott szexcézár ügyvédjeként a fiatal Edward Norton, az AIDS-ben elhunyt expornós Flyntnét pedig Courtney Love hozza nem túl nagy megerőltetéssel önazonos szerepében. Már megírtam, hogy Milos Formant tegyük meg köztársasági elnöknek, de előbb még forgassa le nekünk a Gattyán György-filmjét. (Ezúton jelentem be igényem, hogy heti tévéajánlóimat az Il Bacio di Stile támogassa.)
Péntek: Azok a kilencvenes évek
Amerikában favágóing, rojtos farmer és Converse-cipő, Magyarországon lehetetlen frizurák és fagylaltzakó. A tengeren túl a Nirvana robbantotta szét a tornatermet a világ legnagyobb slágerével, amikor még nálunk az évtized végéig Knézy Jenő terelgette a labdát pattogtató sportolókat a BS-csillagszóró gáláin. Amíg a csarnok le nem égett. Magyarországon a BS-tűzzel fejeződött be az évtized, amely kulturálisan a Manhattan együttes felvillanásával kezdődött. Én imádtam. Történelmi gonzóblogunkon egész top tenben szintetizáltuk a kilencvenes éveket Damon Hill eltűnésétől a Walt Disney félbeszakadtáig, de hogy az USA perspektívájából mik számítottak az évtized emblematikus eseményeinek – Kurt Cobain öngyilkossága? az 1994-es snickerses vébé? OJ Simpson felmentése? a Lewinsky-botrány? –, azt a National Geographicon 8:00-tól tekinthetjük meg a reggeli kávé mellé, Horn Gyula ajánlásával. Ha kihagyod, zárjanak össze egy autóba a skizofrén Alanis Morrisette-tel.
Szombat: Kontroll
A FilmMánián 23:10-től látható a Kontroll, Luc Besson 1985-ös Metrójának hazai leképezése. Azért emelem ki, mert a Kontroll nekem nagy reveláció volt. Kiderült belőle-általa, hogy nem menthetetlenül rosszak a magyar filmek. Igaz, egy külföldi magyar, Antal Nimród kellett hozzá, aki kívülről jött – mint ondó a magyar közönségfilm beágyazott, kényelmes petéjébe, hogy megtermékenyítse azt. A Kontroll minden tekintetben ízlésesen lett összelopva, hol harsány, hol sokkol: emlékszem, egy vígjátékra ültem be anno, de konkrétan klausztrofóbiás sokkot kaptam, mikor Csányi Sándor fáklyával kúszott, kúszott egyre beljebb a Lökdösődő odújában, ahol megtalálta a didergő Gonoszt (lásd Dante Isteni színjátékát, ahol Lucifer jégbe fagyva fekszik a Föld középpontjában, magzatpózban). A Kontroll azért is volt paradigmatikus számomra, mert megmutatta, hogy a nem is túlzottan eredeti, művészieskedő törekvéseket miképp lehet eladni. Mert ha közönséget akar, akkor az úgynevezett magaskultúrának föl kell tolni a kapucnis pulcsit, és le kell menni a mélybe, az alagutak világába.
Vasárnap: Álmaim asszonya
Az AMC-n 3:45-től, ha valaki bírja, megtekintheti az 1993-as Álmaim asszonyát, a mindig kefélő, mégis álmatag James Spaderrel és Mädchen Amickkal (Shelly a Twin Peaksből), aki csodaszép nőnek számított akkor, és ha ránézek, azóta se tudok másra gondolni, mint hogy a blúz alatt ujjnyomoktól lila a csuklója, hiszen minden filmjében veri a faszija. Kétharmad romantikus film, egyharmad házassági thriller, a kettő között Spader megkeféli Amickot, szaxofonzene helyett pánsípszólóra. Minden tekintetben B-film, de abszolút nézhető, a filmet Elia Kazan – Hollywood Keleti Mártona – fia rendezte. Tízéves koromban láttam először és utoljára, kifejezetten torkon ragadott a befejezése. A csilingelő csecsemőaltatók dallamvilágát fúvogatós effektekkel és enyás vernyákolással keverő zenéje fülbemászó, húsz éve nem feledem.