Két nap alatt a második bátorító nagyjátékfilmes bemutatkozást látom a Filmhéten – mondjuk többtől nem is kell tartani, mert csak ezt a két elsőfilmet néztem meg, most a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant.
Két nap alatt a második bátorító nagyjátékfilmes bemutatkozást látom a Filmhéten – mondjuk többtől nem is kell tartani, mert csak ezt a két elsőfilmet néztem meg, most a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és az Utóélet között ráadásul még van is némi hasonlóság: mindkettő a felnőtté válás nehézségeiről szól és mindkettő előszeretettel él szürreális elemekkel, de itt nagyjából vége is a hasonlatoknak. A legfontosabb különbség talán az, hogy Reisz Gábor hangsúlyozottan budapesti és mai (na jó, 2013-as) filmet készített, és az övét nyugodtan nevezhetjük generációsnak is, bármennyire is menekül ettől a jelzőtől mindenki.
A VAN (így fogom rövidíteni ezt a lehetetlenül hosszú címet) továbbá az alkotógárdáját tekintve is abszolút fiatalos film, nincsenek benne országosan ismert színészek – még a szülőket játszó Kovács Zsoltot és Takács Katalint sem sorolnám ide. Benne van viszont az alkotók baráti társasága, akik nagyjából saját magukat alakítják, de ettől egyáltalán nem lesz bántóan amatőr jellege a filmnek, sőt.
A film egy mindenki által ismerős élethelyzetből indul: a főhőst épp faképnél hagyta a barátnője. Épp ezért az ilyesmi bosszantóan banális is tud lenni, és nagyon nehéz ebből az alapfelállásból úgy kikeveredni, hogy ne fulladjunk önsajnálós melodrámába, illetve mások által is élvezhetően mutassuk be a szenvedésünket-bénázásunkat. Ebbe az utcába már én is bementem egyszer, meg is tapsolom Reisz Gábort azért, amiért sikerült elkerülni a buktatók többségét.
Meg azért a bátorságért is, hogy rögtön az elején elidegeníti A Bérből és Fizetésből Élő Kisembert, azzal, hogy főszereplőnek egy igazi, életrevalótlan bölcsészt tesz meg: Áront, egy filmelmélet-szakos, ronda pulóverben járó, örök egyetemistát, akit még 29 évesen is a szülei tartanak el, neki pedig esze ágába sincs felnőni. És mielőtt bárki is nekiállna hőzöngeni, hogy "de hát én már ennyi idős koromban…", annak gyorsan elmondom, hogy Áron millió későhuszassal/koraharmincassal szorong ugyanabban a cipőben, és ahogy a dolgok állnak, fog az a korhatár még későbbre is tolódni.
A rendező azonban nagyon helyesen nem görcsöl ezeken, hiszen eleve annak a korosztálynak szánja a filmjét, amely pontosan tisztában van ezzel a helyzettel: a sajátjának. Épp ezért sokan fogják úgy érezni, hogy a VAN róluk, vagy legalábbis az életük egyik szakaszáról szól: a 2010-es évek Budapestjéről, ahol tényleg nem érdemes felnőni, viszont jól lehet bulizni, és az embernek nem is lehet más életcélja, minthogy minél később kerüljön olyan helyzetbe, hogy valaki azt mondja neki, hogy "nyugdíjjárulék" vagy hogy a "személyi alapbér 85 százaléka".
Persze az idő az egy kegyetlen dolog tud lenni: a filmnek már van egy múltidő jellege, hiszen még a Bulinegyed a halála előtt lett megörökítve, míg a szereplők egyszer úgy beszélgetnek a diáktüntetésekről, mintha az valamiféle fontos történelmi esemény lenne, holott már most, egy-két év elteltével is alig tudtam felidézni, hogy mire is utalhatnak pontosan. De ez nem baj, sőt, jót tesz a filmnek, hogy mer aktuális lenni.
Egyébként is, erre a filmre is igaz, hogy igazából a kis dolgoktól és az eredeti ötletektől lesz jó: a mellékszereplők rövid, monológszerű helyzetjelentéseitől; Áron országot keresztülszelő, szürreális sétájától, miközben hívná az anyját telefonon; vagy a végén a Frankel Leó utcán végigfuttatott stábtól.
Igazán magyarossá teszi a filmet a szülők folytonos kultúrharca, a szemüveges haverok közhelyes vitája a népbutító valóságshow-król, vagy arról, hogy ki mennyit adjon a számlába a kocsmában, nem is beszélve az ordítozó bunkóról a villamoson. (Oké, van egy túl csinibabás Szécsi Pál-jelenet is, de mondjuk én hülyét kaptam már a gyere, gyere, gyere drága cimborámtól is.)
Áron sem tenyérbemászó ám annyira, mint lehetne: veri őt az isten épp eléggé, miért akarnánk még mi is bántani? Pláne, hogy végig megbújik a filmben annak a lehetősége, hogy szép lassan kimászik a lapos kő alól, ahová még a legelején elrejtőzött, és ez a folyamat is hitelesen van ábrázolva, bár nem elsősorban ez a film erénye.
Hanem az, hogy egy tök szórakoztató, kedves humorú, de nem túlcukiskodott film, az egy-két gyerekbetegség sem zavaró, úgyhogy akit nem rettent el a szakítós meg az örökkamaszos téma, az menjen, és nézze meg. A Cink régi olvasói kedvéért pedig hozzáteszem, hogy Klág Dávid is feltűnik egy rövid cameo erejéig – mi kellhet még?!
Ja és Áronnak üzenem, hogy az a mentőautó, amit keres a filmben, itt szokott parkolni tőlem három házra!