Messziről jött ember azt mond, amit akar. Ha angol újságírók jönnek Magyarországra, ők különösen. A rendszerváltás óta volt néhány érdekes riportjuk magyarokról, Magyarországról. Csemegéztünk belőlük! Hungry–Hungary poénok azért nem lesznek (de). Új sorozat a Cinken!
Messziről jött ember azt mond, amit akar. Ha angol újságírók jönnek Magyarországra, ők különösen. A rendszerváltás óta volt néhány érdekes riportjuk magyarokról, Magyarországról. Csemegéztünk belőlük! Hungry–Hungary poénok azért nem lesznek (de). Új sorozat a Cinken!
Angolok, opera, Budapest
Az 1986 óta létező Q magazin sajnos már korántsem olyan szórakoztató, mint kilencvenes évekbeli fénykorában. Egy időben tényleg élvezet volt olvasni, fontos, humoros és informatív kiadvány volt egyszerre, kicsit szemtelen, csipkelődő, de sosem köcsög interjúkkal. Szerényen indult a nyolcvanas években, nem volt túl vastag, a címlapok sem néztek ki jól, és az egész fekete-fehér volt (a borítót leszámítva persze). Akkor még klasszikus zene rovat is szerepelt benne, amit aztán, ahogy nőtt a népszerűség, leépítettek.
Az 1991-es év egyik hazai szenzációja volt, hogy Luciano Pavarotti, az olasz operaszupersztár május 7-én nagyszabású koncertet adott a Budapest Sportcsarnokban. Telt ház előtt, természetesen. A jegyek hamar elkeltek, főleg külföldiek vették őket. Pavarotti akkor nem lépett fel Angliában, így a brit operaőrülteket az európai koncertturizmusra szakosodott Live! in Europe cég szállította a helyszínre. Hat busz és két repülő telt meg Pavarotti-hívőkkel, a Q magazin pedig elkísérte őket fővárosunkba.
Elég jó lehetett a csapat. Nyugdíjasok, üzletemberek és üzletasszonyok, orvosok és pár unatkozó tinédzser, akiket szüleik-nagyszüleik rángattak el a turnéra. David Hudson ügyvéd meg is szólal a cikkben: "Lássuk csak, múlt héten New Yorkban voltam Az Operaház fantomján, ezután pedig Rod Stewartra megyek Párizsba, majd Carreras lesz Kölnben …. az július…. Szeptemberben pedig Sinatra Antwerpenben."
A legkirályabb bizonyos Bryn Slack, aki így nyilatkozik: „Nővérem figyelmeztetett, hogy ne jöjjünk ide a hurrikánok miatt, de mondtam, hogy ez Budapest, nem Banglades, szóval ne aggódjon." A közönségnek pattogatott kukoricát árulnak, ami meglehetősen szokatlan egy operakoncerten, jegyzi meg az újságíró. Az egyik árusnál beszél a hatéves Daniellel, aki szereti a popcornt, de utálja Pavarottit: „Csak azért vagyok itt, mert anyu jött. Én Mc Hammert szeretem."
Érdekes dolgok derülnek ki Budapestről, illetve az országról. Hogy a kék Duna már rég nem kék, hanem inkább sáros-szürke, az mondjuk oké. De a magyar Hair-kultusz azért eléggé meglepő. Minden lemezbolt kirakatában Hair-lemez díszeleg, a filmet rendszeresen játsszák a mozik. Az újságíró úgy tudja, ez eddig be volt tiltva nálunk, a nyolcvanas évek közepéig börtön járt, ha valaki birtokolt egy példányt. Ezzel szemben az igazság az, hogy a filmet már 1980-ban – vagyis viszonylag korán, alig egy év késéssel – bemutatták Magyarországon, úgy rémlik, hogy a filmzenét is kapni lehetett. Ugyan mi bajuk lett volna Kádáréknak a Hairrel?
A lap szerint a legdrágább jegyek 66 fontba kerültek, ami egy magyar havi fizetése. (Emlékezetem szerint egy font akkor 100 forint körül volt, vagyis úgy 6-7 ezer forintról beszélhetünk, hellyel-közzel korrekt), és a közönség 70 százaléka külföldi volt. A koncertről viszont nem sok derül ki: Pavarotti előad pár áriát, aztán visszatapsolják, előad még néhány áriát, hogy aztán 250 ezer fonttal gazdagabban menjen haza.
Az estnek vége, de az éjszaka csak most kezdődik – kezdi sokat ígérően az utolsó bekezdés. De sok minden azért nem történik. A britek egyik fele elmegy gulyásozni, cigányozni, mások inkább a hotel tévészexcsatornáját választják. Egy kicsi, de elhivatott csapat pedig felfedezi az éjszakai Budapestet, azon belül is a Citadella klubot, ahol az egész estés hetvenes évek diszkót csak néha akasztja meg valami hangeffekt vagy hegedűszó. Hajnali négykor már az utolsó brit is visszamegy a szállásra, Trabant Budataxin! (Hát nem tudom, Trabant taxit én sosem láttam, de még csak nem is hallottam ilyenről.) Az autórádióban Lou Reed Walk On The Wild Side-ja megy, fizetéskor pedig rákérdez a taxis: „Angolok? Futball?" „Nem, nem – magyarázza egy ipswichi bankmenedzser – Angolok. Opera."
A Pavarotti-koncert óta – legjobb tudomásom szerint – még kétszer voltak Magyarországon. 2005 márciusában a Trafóban nézték meg Antony Hegarty koncertjét, öt éve a Prodigyt kisérték el a szigetre. Egyik sem túl izgalmas. A Trafóban 400 fős bölcsész- és expatközönség volt kíváncsi Hegartyra, egy osztrák rajongó pedig pórul járt. Három órát vezetett Bécsből, hogy lássa az énekest, de már vége volt a bulinak, mire odaért a helyszínre. Emiatt sírdogált kint kicsit. A Prodigy a Four Seasons Hotelben szállt meg, Keith Flint Mr. Backsackandcrack álnéven. Fellépés előtt kötelező interjúk, minden újságíró hat percet kap. Említik az MR2 riporterét, majd egy másikat, akit kicsit megviccelnek a fiúk: megkérdezi, hogy leülhet-e, ők meg azt mondják, inkább maradjon állva. Az utolsó kérdező egy csaj, erősen dekoltált topban.
A világzene Madonnája
1990 augusztusában – évekkel a Deep Forest és az Angol beteg előtt – egy háromoldalas riportban számolt be a Q Sebestyén Márta és a Muzsikás 14 dátumos brit turnéjáról. "Egyszer eladtam egymillió lemezt – meséli Márta nevetve a cikk elején – Egymilliót! Egy rockopera volt István királyról, aki elhozta a kereszténységet az országba. Egy pogány főnök lányát játszottam. Híres lettem. Tudod, mennyit fizetett az állami lemezcég? 4300 forintot – ez kábé 200 font."
A cikkből kiderül még, hogy Magyarország mindig a környező nagyhatalmaktól szenvedett. Először a hunokkal, aztán a törökökkel, majd a hitleri Németországgal és a sztálini Oroszországgal gyűlt meg a bajunk. A zenekar nevét pedig „Moodzheekash"-nak kell ejteni, de semmiképpen nem „Music-arse"-nak.
Amúgy elég korrekt írás, szóba kerül a magyarországi beatrobbanás (Márta most is tudja a No Milk Today és a többi sláger szövegét), a táncházmozgalom és a jelenség iránt érdeklődő ügynökök, besúgók, a romániai forradalom, Muzsikásék amerikai turnéja és az erdélyi kultúra, valamint az, hogy az otthon eladott 30 000 kazettából ugyanannyi bevétel jön, mint az Angliában elkelt kétezerből.
Megtudjuk, hogy a Muzsikás albuma annak idején felkerült a magazin „Top 50 legjobb lemez 1987" listájára. A "Nem arról hajnallik, amerről hajnallott" albumról lehet szó, amiről 1987 októberében közöltek kritikát – és akkor csak 3 csillagot kapott. A decemberi számban Sebestyén Márta lemezéről írtak, amelyen „az utolsó dal, a Teremtés már magában megéri a lemez árát." Itt már 4 csillag az értékelés, mondjuk vicces, hogy ugyanebben a számban George Michael Faith című debütalbuma csak 2 csillagra jó.
Az újságíró már azt pedzegeti, hogy Sebestyén Márta lehetne a world music Madonnája. Az énekesnő persze hevesen tiltakozik: "Jaj, ne, nem szeretnék popsztár lenni. Miért nem csak a tiszta zene? Miért a csöcsmutogatás? Én csak annak mutatom meg, akinek én akarom. Nekem nem tetszik, hogy az énekesnők szexuális tárgyak is. Vicces, hogy a mi fiataljaink is mindent tudnak a nyugati sztárok szexuális életéről, de semmit az országunk tájairól vagy történelméről. Azt hiszik, attól lesznek intelligensek, ha meg tudják mondani, ki a basszeros a Bananarámában."
Sajnos a Q magazin a kétezres évek közepétől egyre gagyibb lett. Csökkent az oldalszám, több lett a kép és a reklám, egyre kevesebb az írás, ráadásul a humor is eltűnt belőle. A bulvárbénaságok mellett megjelentek teljesen felesleges rovatok is, mint a Home Entertainment (ahol ilyen híres emberek mondják el, mit csinálnak egész nap), vagy épp a Scroll With It, ahol néha híres emberek, de leginkább angol tévébemondók osztották meg az olvasókkal, milyen számok vannak az iPodjukon. De magyar sztár ekkor is feltűnt a lapban.
2006 nyarán egy zenei havilapnál dolgozgattam, amikor kaptam e-mailben egy sajtóhírt Császár Előd, akkor már Shane 54 menedzsmentjétől, hogy a népszerű DJ a világhírű Q magazinban szerepel. Nekem megvolt az újság is, így le tudtam ellenőrizni, hogy tényleg igazat mond.
Elődnek a World of Q rovatba sikerült bejutnia, ahova az olvasók küldhettek képeket, hogy a magazinnal pózolnak valami egzotikus vagy bizarr helyszínen. A laptop DJ egy indonéz temetőben csinált magáról magazinos szelfit.
Idáig sikerült eljutni 16 év alatt. A magazinnak és a magyar zenének is.