Egy órányi hamisítatlan nyári zenés mix abból a korszakból, amikor a napsütésről még zenei stílust is elneveztek.
Egy órányi hamisítatlan nyári zenés mix abból a korszakból, amikor a napsütésről még zenei stílust is elneveztek.
Sok popzenei stílus van, amely elválaszthatatlan a nyártól és a melegtől, de egyik sem fogható ahhoz a rövid időszakhoz a hatvanas évek végén, amikor a pszichedélia virágzásával egy időben megjelent a sunshine pop, többszólamú, tiszta vokálokkal és az átlag rockzenénél sokkal komolyabb hangszereléssel. De nem csak a sunshine pop volt elfoglalva akkor a nyárral, hanem majdnem mindenki. (De lehet, hogy csak belemagyarázom, és én érzem úgy.)
Előbb a szerelem nyara, majd egy évvel később a '68-as diákmozgalmak is nyáron aktivizálódtak, és a zene sem volt kivétel. Annak a korszaknak a legtöbb daláról óhatatlanul is a nyárra, de minimum a napsütésre asszociál az ember, úgyhogy magáról értetődő volt egy órányi, megszólalásában vagy tematikájában nyárias hangulatú dalt összeszedni a hatvanas évek második feléből. Még úgy is, hogy a nagyon evidens slágereket most kerültem, a California Dreamingtől a Summer in the Cityig. (A dalok lejjebb külön is meghallhathatók, a címekre kattintva.)
Nancy Sinatra and Lee Hazlewood: Summer Wine (1967)
Lee Hazlewood, "a pszichedelikus cowboy" a hatvanas évek popzenéjének egyik legkülönlegesebb egyénisége volt, aki a Nancy Sinatrának írt duettjeivel vált világhírűvé, és ezek a dalok igazi időtlen remekművek. Sokan biztosra vélik, hogy itt a szöveg drogos utalás, ami simán lehet, de ez semmit nem tesz hozzá a Summer Wine nagyszerűségéhez.
Margo Guryanról nagyon keveset tudok: egyetlen saját albuma jelent meg, amely visszhang nélkül süllyedt el, aztán évtizedekig zongoratanárként dolgozott, majd újra felfedezték, és még új dalt is írt, szeptemberben lesz 77 éves. Itt arról énekel, mennyire jó dolog az égvilágon senkivel és semmivel nem törődve dögleni a napon, és nincs rohadtul igaza?
Sagittarius: My World Fell Down (1968)
A sunshine popnak is megvolt a maga saját kis stúdiózsenije Curt Boettcher személyében, aki a stílus több vezető produkciójában is részt vett, akár producerként, akár zenészként, akár szerzőként. Egyik legsikeresebb ilyen a Sagittarius volt, amely a legismertebb számában hiába énekel a télről, ennél nyáriasabb dalt nehezen hozhatott volna össze.
The Zombies: Beechwood Park (1968)
A Zombiest sokáig egynek tartották az egyslágeres brit inváziós zenekarok közül, és csak később ismerte el a világ az Odessey and Oracle című lemezüket akkora klasszikusnak, amekkora valójában. Anélkül a lemez nélkül tényleg nem érdemes élni, és ennyire lustán hömpölygő, nosztalgikusan nyári dalt azóta se nagyon írt senki, mint a Beechwood Park.
Ez olyannyira nyári szám, hogy egy elfeledett 20. századi szokásra hívja fel a figyelmünket, a képeslapra, amit nyaraláskor küldtek az otthon maradóknak a Facebook előtti korszakban az emberek. A dalt a manchesteri Hollies jegyzi, melyet a sok nagyszerű rágógumi-slágerről szokás ismerni, pedig a zenekar a kreatív csúcsára ezzel a pszichedelikus poplemezzel, a Butterfly-jal jutott fel, mielőtt Graham Nash el nem ment volna hippiskedni Kaliforniába.
Donovan: Sunshine Superman (1966)
Ez igazi sláger volt annak idején, de nem is nyűtték el a nosztalgiaadók sem. Egyáltalán, Donovan eléggé eltűnt a köztudatból, pedig a hatvanas évek második felének egyik nagy sztárja volt, sok-sok szuper dallal. De csak az az egy szólt a Napsütés Supermanről.
Ma már kicsit homályba vész, hogy a Bee Geesnek a diszkókorszak előtt is volt egy nagyon sikeres pár éve, egyenesen a világ egyik legnépszerűbb zenekara volt az első egy-két lemeze idején. A bemutatkozó lemez ráadásul annyira jó, hogy egyetlen rossz vagy fölösleges szám sincs rajta, hanem csupa olyan mestermű, mint a Holiday. És még csak nem is ordítozik fejhangon sem senki.
Curt Boettcher másik nagy dobása a Millennium volt, amely egyetlen lemezt élt csak meg, de az a sunshine pop igazi remekműve, rajta ezzel a szép dallal. Boettcher később még a Beach Boysszal is dolgozott, de aztán a partvonalon kívülre került, és fiatalon, 1987-ben meghalt.
Love: Wonder People (I Do Wonder) (1967)
A Love a korszak másik nagy, utólag kanonizált lemezét csinálta meg a Zombies mellett: a Forever Changes tényleg egy csodálatos alkotás, amit az mutat talán a legjobban, hogy ez a dal fel sem fért rá. Kicsit el is üt az album a hangulatától a maga latinos felszabadultságával, de ne legyen kétségünk, hogy ott van Arthur Lee legjobb szerzeményei között ez is.
The Sunshine Company: Look Here Comes The Sun (1968)
Azt hiszem, az együttes neve és a szám címe minden szükséges információt elmond. Talán azt nem, hogy tényleg szép dallal van dolgunk, és még a kicsit nyálas részek sem szabad, hogy elbizonytalanítsanak. Sőt!
The Free Design: Bubbles (1970)
A szépséges, feleselős férfi-női vokálokra építő testvérzenekar, a Free Design is lehetett volna a Mamas and the Papas, de végül csak kultikus zenekar lett belőle, és a dalait tök menő együttesek remixelték csaknem tíz éve. A Free Design az érdeklődés hatására 2000-ben újjá is alakult, de amikor a vezér Chris Dedrick meghalt rákban négy éve, ott véget ért a történet. Ez a dal viszont nagyjából megmutatja, miért lehetett szeretni ezt a zenekart nagyon.
Claire Dixon: On M'appelle Petit Bout De Chou (1968)
A hatvanas évek francia csajpopja több hasonló, külön mixet is megérne, Claire Dixon talán most azzal emelkedett ki a nagyon erős mezőnyből, hogy minden vetélytársánál optimistább és jobb hangulatú slágert énekel itt, pszich-popos vonósokkal csatlakozva a trendhez.
The Everly Brothers: Talking to the Flowers (1967)
Az Everly Brothers a jó évtizeddel korábbi rock and roll-slágereivel írta be magát a klasszikusok közé, de amikor a szükség úgy hozta, hibátlan pszichedelikus pop-slágert is tudtak énekelni, igazolván, hogy a valaha élt legnagyobb dalszerzők között a helyük. Phil Everly az idén halt meg, Don még él.
Aphrodite's Child: Don't Try to Catch a River (1968)
Számomra nagy felfedezés volt tavaly, hogy Vangelis és Demis Roussos korai zenekara milyen kompakt kis életművet hagyott maga után: a slágereken kívül is csupa kis pszichedelikus csoda mindegyik, ebben például honnét szól már az orgona? És milyen szuperül van hangszerelve? Meg egyáltalán, mekkora király volt Vangelis fiatalon, őrület.
Os Mutantes: Panis et Circensis (1968)
A brazil pszichedelikus pop csúcszenekara sem maradhat ki, annál is inkább, mert a Tropicália mozgalom is pont erről szól, amelyről a nemzetközi popzene is szólt 1967-68 táján: gazdagon hangszerelt, felszabadult, a határokat feszegető zenéről. Ennek megfelelően az Os Mutantes dala sem egy sima popdal, hanem merész, de végig szórakoztató kalandozás, ráadásul ezt pont a mozgalom legendái, Gilberto Gil és Caetano Veloso írták.
The Shocking Blue: Send Me a Postcard (1968)
Már megint a képeslap, ezúttal Hollandiából: a Shocking Blue simán nemzetközi színvonalú zenekar volt akkoriban, nagy slágerekkel és a mikrofonnál Veres Lajos cigányprímás lányával, Veres Mariskával, aki ilyen hibátlan pszichedelikus rockszámmal emlékeztette a pasiját arra, hogy emlékezzen rá a távolban is, amikor a haverokkal nyaral.
Chorus Reverendus: Ne poussez pas mémé dans les orties (1967)
Germinal Tenas volt a francia pszichedelikus pop Phil Spectorja és Joe Meekje egyszemélyben, aki elképesztő stúdiótrükköket vetett be azon a pár lemezen, amin közreműködött. A nagyon rövid életű énekegyüttes, a Chorus Reverendus legjobb dala az elejétől a végéig tele van zsúfolva tökéletes dallamokkal, csodás hangszeres megoldásokkal, váltásokkal, és úgy szól, mint a bivaly.
Yellow Balloon: The Yellow Balloon (1967)
A Yellow Balloon a Beach Boys egyik legjobb tanítványa volt, és ez a saját magukról írt dal maga a tankönyvbe illő sunshine pop-sláger, a sokszínű vokálharmóniáktól kezdve az üdítő hangvételig, minden strandon ennek kellene szólnia.
Vashti Bunyan: Some Things Just Stick in Your Mind (1965)
Ez ugyan egy Jagger-Richards szerzemény, és a Stones is játszotta, de hol van az ehhez a csodaszépen hangszerelt, ábrándosan nosztalgikus verzióhoz képest? Az egzotikus nevű Vashti Bunyan később kultikus folkénekesnő lett, aki hosszú évtizedek után tért vissza egy remek lemezzel 2005-ben, de ilyen szép dalt azóta sem énekelt.
The Beach Boys: Wild Honey (1967)
Egy ilyen válogatásból hiba lenne kihagyni a Beach Boyst, de az elkoptatott slágerek helyett egy kevésbé ismert dal mellett döntöttem, amely sok más zenekar számára a karrierje csúcsát jelentette volna. A Wild Honeyt Carl Wilson énekli, de már hallatszik a dalon, hogy a zenekar kicsit más irányba próbál indulni, és a popzene új utakat keres a boldogságroham után – ideális pillanat itt lezárni a mixet.
Fotó: H. Armstrong Roberts/Retrofile/Getty Images