A 21 legjobb film, és egy sincs onnan, ahol a világ legjobb filmeit készítik? Sürgősen pótoljuk a Dél-Korea formájú és méretű lyukat.
A 21 legjobb film, és egy sincs onnan, ahol a világ legjobb filmeit készítik? Sürgősen pótoljuk a Dél-Korea formájú és méretű lyukat.
Akkor kezdtem el nézni dél-koreai filmeket, amikor évekig jártam egy lánnyal, aki kritikákat írt. A sajtóvetítésekre szóló meghívók jellemzően úgy szólnak, hogy várjuk önt és partnerét, így sokszor beültem én is, ha tudtam. Egy idő után feltűnt, hogy a legjobban tetsző filmek kivétel nélkül dél-koreaiak.
Előtte, kulturális okokból, zömmel amerikai filmeket néztem. Az ezredforduló csodafilmjei – Harcosok klubja, Amerikai szépség, Adaptáció, A John Malkovich menet – után éreztem, inkább tudat alatt, mint tudatosan, hogy valami nem stimmel. Hogy a bátorság, a könyörtelenség, az őszinteség mintha kikopott volna az érdekesebb amerikai filmekből, kellemetlen helyzetekben a könnyű, gyáva megoldásokat választják, sekélyesek, humortalanok, fárasztóak.
A dél-koreai filmek nem. Azok pontosan olyanok, mint a dél-koreai ételek: minden pillanatuk ki van maxolva. A komédiákon visítva, fuldokolva lehet röhögni, a drámákon könnyeket nyelni, aztán napokig gondolkozni, ráadásul a két műfaj összevissza szövődik.
Hogy ez miért alakult így, arra a Magyarországon talán legismertebb dél-koreai film, az Oldboy rendezőjével, Pak Csakvukkal készült 2006-os interjú világít rá.
Magyarországhoz hasonlóan Dél-Korea is a nyolcvanas évek végén alakult diktatúrából demokráciává. A koreai rendszerváltás sokkal véresebb volt, és a mienkéhez hasonlóan nem sikerült teljesen tisztán. Ahogy itt másodvonalbeli komcsikkal, ott a katonai diktatúra fejeseivel van sűrűn átszőve a hatalom a mai napig.
De van egy fontos különbség. Az állam ugyan megmondja, hogy a dél-koreai moziknak az év hány napján kell koreai filmeket vetíteniük, és ehhez egy csomó pénzt is ad, de a tartalomba semmilyen szinten nem szól bele. Nemhogy cenzúra nincs, de nem állami potentátok, a hatalom seggéből kikandikáló bürokraták és kiöregedett amerikai producerek mondják meg, hogy milyen filmek készüljenek, hanem a dél-koreai filmkészítők.
Akik jellemzően a nyolcvanas évek ellenzékében szocializálódtak, vadak, szabadok, mániákusok, őrültek. Dél-Koreában nagyon-nagyon sok jó film készül, amiből én csak egy maroknyit láttam, de évek óta szinte semmilyen más filmet nem nézek. Ez itt a hét kedvencem, sorrend nélkül.
Kim Gidok: Az irgalmas lány (사마리아)
Adott két, kisgyereknek kinéző kamaszlány, akik elhatározzák, hogy elmennek Európába. Ehhez úgy terveznek pénzt szerezni, hogy az egyikük kurva lesz, a másikuk a stricije. A hideg kiráz attól, hogy milyen lenne ez francia, amerikai vagy magyar filmként. De szerencsére ez dél-koreai film, úgyhogy tele van melankolikusan szép, lassú képekkel (sok közülük a koreai őszben játszódik, ami a világ legszebb évszaka); moralizálás, szájbarágás és gusztustalankodás helyett dokumentációval; és persze súlyosabbnál súlyosabb fordulatokkal. Mint Kim összes filmje, amit láttam, ez is félig teljesen modern történet, félig meg vers.
Bong Csunho: A halál jele (살인의 추억)
Ez úgy kezdődik, hogy egy nyomozó talál egy hullát egy mező mellett a csatornában, egy olyan környéken, ami mintha az M0-s mentén lenne, valahol Budapesttől délkeletre. A nyolcvanas évek végén járunk, a rendszerváltás környékén, a fogyatékos vidéki rendőrörs próbál valamit kezdeni az egésszel. Az egyik nyomozó kevésbé fogyatékos, mint a többi, szaporodnak a holttestek, leküldenek egy szöuli nagymenőt, összevissza veszekednek. Minden nagyon furcsán szép. Időnként esik az eső. Minden iszonyú lassan történik, mintha évszakok telnének el, és még mindig menne a film. Minden egyre reménytelenebb, még akkor is, amikor már úgy tűnik, hogy minden jobbra fordul.
Pak Csanvuk: Cyborg vagyok, amúgy minden oké (싸이보그지만 괜찮아)
Van egy lány, aki igazából kiborg. A hülye világba ez persze nem fér bele, ezért diliházba csukják. Nem nagyon eszik, mert a kiborgoknak nem kell. Nagyon szép haja van és nagyon szép bőre. A diliházban van egy fiú, aki segít neki. Nyúlmaszkot hord, de nem mindig. A legaranyosabb, legkedvesebb, legőrültebb film, amit valaha láttam. Fontos dolgokat tanulhatunk belőle a rizsmegatronról, és arról, hogy mi a teendő, ha attól rettegünk, hogy egy ponttá zsugorodunk.
I Jongdzsu: Bevezetés az építészetbe (건축학개론)
Amennyiben az ember zárkózott, bénázik, a megfelelő pillanatokban totálisan idióta, sokat gondolkozik csajokon, akikbe szerelmes volt, mint mondjuk én, akkor értékelni fog egy filmet, ami arról szól, hogy milyen, amikor egy ember zárkózott, bénázik, a megfelelő pillanatokban totálisan idióta, és sokat gondolkozik csajokon, akikbe szerelmes volt. A film Csedzsu szigetén játszódik, ami teljesen mesebeli hely. Van benne egy ház. A házat sajnos a forgatás után nagyrészt elvitte a Bolaven tájfun. Ettől még elmentem a helyére kocsival, és kinéztem a Kelet-kínai tengerre, mint a nagy ablak a filmben, a fűrészes szélű, koromfekete vulkáni kövekre, ahogy megtörnek rajtuk a hullámok. Aztán mandarinokat vettünk a csajommal egy kertből, és megettük őket.
Pak Csanvuk: A bosszú asszonya (친절한 금자씨)
Ennek tiszta hülyeség a magyar címe (az angol is). A koreai eredeti azt jelenti, hogy jószívű Kumcsa. Utóbbi a nő neve. Elvisz egy balhét, börtönben ül, aztán kiszabadul, és segít embereknek. Nincs olyan perc, ami ne lenne egyszerre nagyon vicces, nagyon szép, nagyon iszonyú és teljesen szívszorító. És közben arról szól, hogy Kumcsa jószívű, és mindenkinek, tényleg mindenkinek segíteni akar, mint Félix, a macska. De bizonyos helyzetekben segítséget nyújtani olyan borzalmas vizekre sodor, ahová más kultúra más filmje sose merészkedne, pláne így, hogy közben minden szép maradjon. Bizonyos helyzetekben hentesbárddal lehet csak segítséget nyújtani, és a vérhez is kell egy bádogvödör. Meg van benne ez a lila kabát, amit a nő szinte a szeméig gombol, amin vérvörös szemhéjfestéket visel.
Kim Gidok: Álom (비몽)
Ez volt az a film, ami után elhatároztam, hogy el kell mennem Dél-Koreába, hogy megnézzem, kik ezek az emberek, akik ilyen filmeket csinálnak. Leírva elég banálisan hangzik: egy férfi és egy nő benépesítik egymás álmát. Amit az egyik álmodik, azt a másik igaziból megcsinálja. Minden egyre szörnyűbb. Elképesztő ruhák vannak benne. A ruhák színe gyakran változik. Ez elég fontos. Egy ponton túl már sejthető, hogy mi lesz, de annál természetesen sokkal rosszabb lesz, és még az is nagyon szép. Nem tudom, hogy másnak hogy tetszett – elég kevesen látták –, de az én életemet annyira felforgatta, amennyire műalkotás egy ember életét felforgathatja. Tíz hónappal később a csajommal átrepültünk Ázsián, átszáguldottunk expresszvonattal az éjszakai Koreán, hogy Puszan kikötőjében sétáljunk, a páfrányfenyők hullott, aranysárga levelein, majd egy hónapig haza se jöjjünk.
Min Kjudong: All About My Wife (내 아내의 모든 것)
Hát nem tudom, hogy láttam-e viccesebb filmet, azt hiszem, nem. Egy japán srác elvesz egy koreai lányt, aki évekkel később még mindig elképesztően jó csaj, viszont totál elviselhetetlen, rengeteget pofázik és hisztizik. A csávó áthelyezteti magát vidékre, hogy megszabaduljon tőle, mert elválni persze gyík. A csaj utánamegy. A csávó felbérel egy professzionális csábítót, hogy az elcsábítsa a csajt, aki közben jobban érzi magát vidéken, mint Szöulban, és egy perccel sem pofázik kevesebbet. Körülbelül ezerszer viccesebb, mint így leírva. És persze közben nagyon aranyos, őszinte, és meglehetősen könyörtelen.