Hogyan lett Szabó Lőrinc költő fasiszta szellemi bacilushordozó? Hogy juttatták odáig, hogy ilyeneket írjon: “Legjobb volna egy óriási gránát erre a házra, éjjel, váratlanul, amikor alszunk.” Hogy úszta meg mégis? Sorozatunk 2. része, az egyetlen, aminek a hőse nem sztárszínész.
Hogyan lett Szabó Lőrinc költő fasiszta szellemi bacilushordozó? Hogy juttatták odáig, hogy ilyeneket írjon: “Legjobb volna egy óriási gránát erre a házra, éjjel, váratlanul, amikor alszunk.” Hogy úszta meg mégis? Sorozatunk 2. része, az egyetlen, aminek a hőse nem sztárszínész.
Babits pártfogoltja, Tóth Árpád kollégája, Illyés Gyula és Kodolányi János barátja. A Nyugat, az Új Idők, a Magyarország és az Est Lapok munkatársa. Pindarosz, Verlaine, Baudelaire, Coleridge, Shakespeare, Molière, Goethe, Villon, Remarque fordítója. Nyolc verseskötet 1945-ig. Három Baumgarten-díj, Csokonai-díj, Arany János-érem. Társasházi lakás Pasaréten.
Szabó Lőrinc Volkmann utcai lakásának pincéjében vészelte át Budapest ostromát, Móricz Virágékkal. Az egész nem tartott sokáig. “Az ostrom kezdete: 1944 karácsonyeste; elestünk: 1944. dec. 25. de. 9. óra 25 perc” – rögzítette naplójában.
Különbéke
Járhatott volna rosszabbul is. Például ha fegyverrel a kezében találkozik az oroszokkal. Katona volt, sőt tiszt. De inkább csak botcsinálta katona. Valahogy belekeveredett. 1918-ban – 18 évesen – besorozták, hadiérettségit tett. Gyalogos volt, elvégezte a tisztiiskolát, áttették a tüzérséghez, majd jött a Károlyi-forradalom, szélnek eresztették a sereget.
1936 körül aztán megint kezdték előszedni az egykori katonákat. Az erdélyi bevonulást tizedesként csinálta végig, a délvidéki akcióban már szakaszvezetőként vett részt. Szolgálati ideje megvolt, kinevezték hadnaggyá. Egy lőszerkezelő oszlop parancsnoka lett. Panaszkodott feletteseinek, hogy nem ért semmit az ágyúkhoz, annál inkább az irodalomhoz. Katonaversei jelentek meg, a Képes Tábori Újságot szerkesztette. Buzdító himnuszokat vártak tőle, de ehhez nem fűlött a foga. “Ha Petőfinek nem derogált indulókat írni, miért tartja maga szégyennek?” – hordta le parancsnoka. Néhányan közbeléptek az érdekében, leszerelték.
Abban is szerencséje volt, hogy az oroszok közül pont egy kollégával hozta össze a sors. Temirkul Umetoli kirgiz költő, a szovjet hadsereg tisztje így emlékezett vissza a találkozásra:
1944. december végén hadosztályunk bevonult Budapestre nyugat felől, és utcai harcokba bonyolódtunk Budán. Egy sokemeletes ház mellett mentünk el, ahol hirtelen megállított engem egy idős ember, civil ruhás. Meghívott, hogy menjek be a házba. Velem volt egy moldvai katona is, aki tudott magyarul. Tolmácsnak vittem magammal, együtt mentünk be a házba. A magasföldszint folyosóján a házigazda bemutatta az iratait: Szabó Lőrinc magyar költő volt. Ekkor én is megmutattam neki írószövetségi tagkönyvemet. “Kolléga” – mondta. Aztán elmesélte, megparancsolták neki, hogy hagyja el a házat. “Ki parancsolta?” – kérdeztem. “Azok ott” – mutatott kezével az első emelet felé. Felmentünk az első emeletre, ott valóban volt néhány katonánk, egy parancsnokkal az élen, és nézegették a szobákat… “Mi van itt, elvtársak? Ez a ház egy híres magyar íróé. Nem jó egy ilyen embert zavarni. Keressenek maguknak rezidenciát másutt” – mondtam parancsszerűen.
Könyvtára megmenekült, családjából sem esett senki a szovjetek áldozatául, a költő fellélegezhetett. Rövid időre.
Az oroszok december 31-én Szabó Lőrincet, fiát, vejét és úgy kábé minden férfit, fiút elhurcoltak Pasarétről Budakeszire. A költő és fia másnap hazamehetett, veje 3 év múlva szabadult.
Szabó Lőrinc aztán mégis rendőrségi őrizetbe, majd felügyelet alá került. Volt jelenése az Andrássy út 60.-ban is. Az terjedt róla, hogy fasiszta író volt. Találkozott Gömbös Gyulával, Horthyt és Telekit is kísérte sajtósként Németországba, pozitív riportokat közölt a birodalomról. 1942-ben részt vett a propagandaminiszter által szervezett lillafüredi írótalálkozón. Előadásokat tartott Stuttgartban és Münchenben. Lapjánál a helyén maradt a német bevonulás után is.
És volt neki egy Hitlert magasztaló verse, a Vezér című költemény.
Ami amúgy 1928-ban jelent meg, amikor Hitler még sehol sem volt. Csak aztán 1939-ben újra leközölte – a szerző engedélye nélkül – a Virradat című nyilas újság.
Láthatatlan ágyúk
Kétszer kellett igazolóbizottság elé állnia, hogy tisztázza magát. 1945 tavaszán írói működését vizsgálták, szeptemberben újságírói-közéleti tevékenységét. A Népszava korábban meghozta a maga ítéletét. Áprilisban hírként közlik, hogy internálták a „változatos politikai múltú költőt”. Májusban „fasiszta szellemi bacilushordozónak” minősítik, és még az ellen is népbíróságot sürgetnek, akik pártolni vagy menteni akarja. „Vesszen a férgese! S ne nyúljon senki e féregirtáshoz, aki nem akarja, hogy a magyar közvélemény benne a férgek istápolóját lássa.” Szeptemberben azt írják, már a „közvélemény is ítéletet mondott” Szabó felett, aki “írásban és szóban beállott a nyilas-reakciós-fasiszta rendszer szolgálatába”. És ez csak a Népszava.
Épült az új világ, és Szabó Lőrinc nem tudta, neki milyen szerepet osztanak. Lehet, hogy őt is nácinak minősítik, és akkor már a barátai sem tudnak tenni érte semmit. Talán internálni fogják, vagy esetleg elítélik. Az sem kizárt, hogy sosem publikálhat. Naplója – ebben az időszakban – végig zaklatott és zavaros védekezés, ideges, csapongó magyarázkodás. Meg kínlódás, hogy nem tud alkotni, verseket írni:
Úgy beszélnek –itt-ott – rólam, mintha most hoztak volna vissza mint szökevényt, vagy nem tudom, mit, Ausztriából, elfogva, akaratom ellenére. Itt-ott? Ismerem a sajtót.
A zsidókról, illetve az „antiszemitizmusomról” külön, összefüggően kell majd beszélnem. Mily rettenetes túlzások! Generálisan: az ellenkezője igaz!
Károk mindig, szerencsétlenségek, idegesség. Lóci most ejtette el másfél liter benzinünket! Legjobb volna egy óriási gránát erre a házra, éjjel, váratlanul, amikor alszunk: semmisüljünk meg mind, egyszerre, égjünk el!… Miért kellett kibírni az ostromot?!
Mondtam, hogy láthatatlan ágyúk vannak beirányozva a házamra! Tegnap becsapott a lövedék: hír a Magyar Nemzetben és a Kis Újságban, hogy a „háborús bűnösök” közé iktattak. Ott állt a második lista vége felé csakugyan a nevem. No, ez szép. Illyés és felesége hozták elsőnek az értesítést, s vigasztaltak.
Este pedig – egy politikai nyomozó a házunk előtt!… A házmesterünk feljelentett valakit, reggelre őt idézik be tanúkihallgatásra, a politikai rendőrségre, de nem volt itthon; végül is nekem kellett átvenni és továbbítani az idézést. Feljelentések, házmesterek. Nagy fejezet!
Épp az utcáról jöttem fel, Népszavát akartam venni, vasárnap, hallván, hogy cikk van benne –Horvát Zoltáné –, amely – négy hónap múltán először – nem gyalázkodva, hanem némi, sőt komolyabb megbecsüléssel ír rólam és Németh Lászlóról… Kedden Andrássy út 60. Úgy látszik, közbelépések történhettek.
Összekapcsolták az írói művemet, melyben nincs kivetnivaló, a németországi riportokkal, s el fognak ítélni így is. De mire?
Vasárnap új bomba a Népszavában. Bomba? Nem. Butaság és gonoszság. Meg kell halni. Ilyen világban én nem akarok élni.
Ma váratlanul: Illyés Gyuszi. Itt ebédelt. Házunkat lefoglalta a Demokratikus Nők Egyesülete. Házmesterek… Csönd!
Nem tudom, ki foglalta le a házunkat: a Kommunista Párt-e vagy a Demokrata Nők? Vagy ez a kettő azonos? Házmesterünk rettenetesen viselkedik, és semmi védelem.
Eladott fehérnemű, három gatyámat esszük.
Hír a Magyar Nemzetben: az ausztriai, illetve grazi nácik közül a bebizonyítottan vérengzőket népbíróság elé utalják, a vezetőket munkatáborba viszik, a közönséges tagokat esküvel kötelezik hűségre a demokratikus köztársaság iránt. Ez a három kategória van. Szenzációs.
Bent jártam Pesten, és kétségbe kell esnem. Rettenetes, mennyire bántanak. Nem bírom ki. Idegesebb vagyok, mint valaha. Mennyire nincs ízlés az emberekben, mennyire nincs arányérzék. S mennyi a kicsikben, az egészen kicsinyekben is a bossszúvágy, amellyel fel akarják magukat emelni.
Az igazoltatások: „az árjaigazolások”. Párhuzam? Milyen rémes volt.
Egy óra szívélyes beszélgetés dr. Bolgár Elekkel. Valami nagy állása lehet, talán a Vörös Hadsereg kulturális osztályának vezetője vagy szakembere. Rólam általánosságban beszélgettünk, úgyszólván csak érintettük a fő bajokat. A hallban ültünk, ő orosz közlegényi, de igen elegáns egyenruhában. Valószínűleg olyan magas állásban, hogy hozzá már csak messziről ütnek fel a bántó részletek.
Boross Elemér nyilatkozata a Demokráciában. Hogy én súlyosan vétkeztem a humánum ellen. Ezt képes mondani, miközben tudja a dolgok lényegét.
Megint: Lukács György könyve, az Írástudók felelőssége. Használhatatlan könyv, elveszett ember. Egyszerűen: a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy ő hiszi, látja, akarja. Még politikusnak sem jó, csak ellenzéki agitátornak.
A házat el akarják venni, pártiskola céljaira. Egyéb se kéne, mint egy kilakoltatás. Sehol semmi védelem, semmi állandóság, semmi remény.
A ház mégsem lesz pártiskola. Megint a rémhír: az egész Pasarétet kiürítenék!? Baksa Soósné lépett közbe a komm. pártnál. De talán anélkül is…?
Kocsis mondja: látott egy zuglói szocdem műkedvelő színpadon egy jelenetet rólam: Sz. L. mint kétkezi munkás és Sz. L. mint író; az „igazolásom” ügyét parodizálták, kegyetlenül kikészítve és tulajdonképpen uszítva.
Stefi mindenáron be akar léptetni a Kommunista Pártba. Már vagy tízszer sürgette Klárát Érthetetlen. Nem tehetném meg különben sem. A dolgokat elvadították, ez most térdre kényszerítés volna, gyávaságnak hatna.
Az ablak alatt népi kedélyeskedés. Egy nő. Hogy mennyien fognak lógni, s hogy most majd jön a kommunizmus, most majd ő lesz úr és nagysága. S hogy majd mennyien fognak lógni. Maga is, Lévai bácsi, maga is benne van a fekete könyvben. Részeg volt? Úgy hangzott. Félórán, háromnegyed órán át akasztófa minden percben. S milyen élvezettel!
Gyuszi mutatta a legrémesebb eddigi támadást, a Világ tegnapi cikkét Bodó Bélától, „Hitler: isten!” „Sajnállak egyénenként, de ki fogunk irtani benneteket!” – ilyesmiket ad a számba, rám fogja, hogy a Hitler-istenítő cikkeket én kényszerítettem rá a német követség útján a Pesti Naplóra!!
A választói névjegyzékből kihagytak bennünket, Klárát meg engem, ugyanúgy a 4-es számú házból Dérit és a feleségét, a tízesből Borsóékat, a villamoskalauz házaspárt. Hatósági beutalással orosz katona lefoglalta egy szobánkat, a nagymama–Lóci szobát. Hogy adjunk neki ágyat?
Zsúrkenyér horogkereszttel
Szabó Lőrinc művész barátai közé tartozott Sárközi György költő-műfordító és annak felesége, az író-szerkesztő Sárközi Márta (aki egyébként Molnár Ferenc lánya volt). Sárköziné ott volt vendégként a költő fia, Lóci ötödik születésnapján, 1934-ben. És látta, hogy Szabó Lőrinc horogkeresztes szendvicseket tálal fel a gyerekzsúron. Az asztalon álltak a vajas kenyerek, amiken szvasztika alakban volt meghúzva a rátét, a szardíniapaszta-ízesítő. Elmondása szerint szóvá is tette, hogy nevelik itt a gyerekeket. És hogy ez jellemző ez az egész házra.
A legelképesztőbb, ahogy a költő ezt is kézzel-lábbal magyarázza naplójában. A szendvicseket eleve a felesége készítette, aki „még ma sem tudná megrajzolni, milyen az a horogkereszt.” Egyébként pedig, „ha volt ilyen pasztarajz, hát úgy lehetett, hogy a háziasszony a vajra a tubusból az anyagot kinyomva cifrázásnak, ügyetlen meandernek valami alakot akart adni: legegyszerűbb ilyen rajz a kör, s benne egy X. Mármost az X sarkai legörbülve kiadhatnak valami horogkeresztfélét.” Nemcsak a naplójában kellett magyarázkodnia emiatt.
A bizottságok végül feddéssel igazolták, féléves eltiltást kapott, mert „a humánum útjáról” azért sosem tért le. Tárgyi bizonyíték bűnösségére nemigen került elő. A németországi riportok közt ugyan volt egy lelkes cikk a Führerről (Hitler, a szónok – Pesti Napló, 1939. április), de az még a háború előtt született. A Vezér című versről elmagyarázta, hogy az nem Hitlerről vagy Szálasiról szól, nem élő személy a hőse, és még csak nem is üdvözlő óda. Egy drámai monológ egy elképzelt, tökéletes diktátor lelki mechanizmusairól. A tanúk pedig azt vallották, a német megszállás után Szabó Lőrinc segített bajba jutott barátainak, ismeretleneket is mentett.
Vogelfrei
Az igazolást megúszta a költő, de az irodalmi élet peremére került. „Vogelfrei” lett. Amikor 1947-ben égül felvették az Írószövetségbe, tiltakozásul többen lemondtak tisztségükről. Sokáig tartott, amíg véglegesen „igazoltatta” magát. De legalább újra tudott írni, 1947 könyvnapjára meg is jelent Tücsökzene című kötete. A Pesti Izé karikatúráján ekkor még mindig náci volt.
1945 nyarán ezt írta naplójában:
Újsághír: a miniszterelnök átírt az Akadémiához, hogy mozdítsa elő orosz költők magyar fordítását. Itt az enyém. Ez kutyának sem kell? Csak azért is kiadom, mihelyt lehet; s egymagam verni fogom az összest.
Elkezdett szovjet versekkel foglalkozni – és túl tehetséges volt, hogy nélkülözni lehessen.
1948-ban Puskin-díjat kapott. 1949-től megint nem publikálhatott, műfordításokból élt, a világirodalom klasszikusait magyarította, kiadók megrendelésére. Aztán újra fordult a kocka. 1954. április 4-én, a felszabadulás kilencedik évfordulóján már József Attila-díjjal tüntették ki, főleg Majakovszkij-fordításaiért. Az Írószövetség elnökségébe is beválasztották. 1956. október 23-án szülővárosa, Miskolc köszöntötte, amikor kitört a forradalom. 1957. március 15-én Kossuth díjat kapott Kodály Zoltánnal és Németh Lászlóval együtt. Hét hónappal később meghalt. Nagy állami tiszteletadással temették el a Kerepesi úti temetőben.
[Sorozatunk 1. része Fedák Sári történetéről szólt, a következő hőse Szeleczky Zita lesz.]