Biszku Bélával nem az a probléma, hogy megsértett valami 50-es évekbeli jogszabályt, hanem az, hogy kommunista pártvezetőként részt vett az 1956-os forradalom leverésében. Pontosan lehet tudni azt is 25 éve, hogy a forradalmi vágyakat nem lehet jogállami eszközökkel kielégíteni.
Biszku Bélával nem az a probléma, hogy megsértett valami 50-es évekbeli jogszabályt, hanem az, hogy kommunista pártvezetőként részt vett az 1956-os forradalom leverésében. Pontosan lehet tudni azt is 25 éve, hogy a forradalmi vágyakat nem lehet jogállami eszközökkel kielégíteni.
–––––––––––
Vendégposzt következik. Jogász szerzőnk, Trészi azt elemzi, kinek a hibája, hogy minden igyekezet ellenére úgy tűnik, nem sikerül elítélni Biszku Bélát. Kiváló jogászkontent erős szakmaisággal és még erősebb kifejezésekkel. Jó olvasást!
–––––––––––
Biszku Béla most már valószínűleg tényleg büntetlenül fog meghalni. Pedig külön törvényt hoztak azért, hogy el lehessen ítélni, sőt, még az Alaptörvényt is módosították. Hiába tettek meg mindent a törvényhozó politikusok, no meg az ügyészség, a bíróság sárba tiporta az áldozatok emlékét, megakadályozta, hogy elégtételt kapjanak: nagyjából így foglalható össze a dolog sajtóvisszhangja. Pedig valójában e háromból legkevésbé a bíróság tehet a dologról.
Biszku Béláról az eljárás előtt is tudni lehetett, hogy kommunista pártvezetőként részt vett az 1956-os forradalom leverésében. Belügyminiszter volt, később meg mindenféle egyéb párt- és állami tisztségei voltak. Valószínű, hogy ha 1957-ben, 1960-ban vagy 1970-ben újra kitör a forradalom, akkor Biszku Bélát kirángatják a Belügyminisztériumból vagy a pártszékházból, és felhúzzák az első erősebb faágra. Bizonyos elvi – például a halálbüntetéssel kapcsolatos – megfontolásoktól eltekintve nem kell különösebben kigyúrt erkölcsi érzék ahhoz sem, hogy ezt többé-kevésbé igazságosnak lássuk. Már egy kicsit másként alakult volna a helyzet 1980-ban, vagy 1990-ben, amikor Biszku immár nem volt hatalomban, de talán előbb-utóbb eszébe jutott volna valamilyen hosszabb emlékezetű csapatnak, hogy felkeresse az otthonában.
Persze lehetett volna neki tartani valami összerántott bíróságosdit is a forma kedvéért, de nem ez lett volna a lényeg. Ha a Ceausescu-házaspár kivégzése körül megkérdeztünk volna valakit, hogy mit is követett el ez a két ember, és válaszul nem agyonvernek minket, akkor valami olyasmit hallhattunk volna, hogy ők voltak a zsarnokok. Meg kell halniuk, mert ők a Csauék. Ilyen egy forradalom. Lefejezik a királyt. Gyökeresen megváltoznak megváltoztathatatlannak hitt viszonyok, aki fent volt, alulra kerülhet, és fordítva. Biszku Béla is egy ilyen kaliberű társadalmi változás eredményeként lett amúgy lakatosból belügyminiszter, úgyhogy ő tudja a legjobban, hogy lehet egy miniszterből is elítélt. Egy forradalmi bíróság előtt.
Csakhogy nem volt forradalom. Sem 1980-ban, sem 1990-ben. Ehelyett megállapodtak egymással a kommunista párt meg az ellenzéki pártok. Létrejött a jogállam, de a diktatúra jogszabályai is megmaradtak. Hiszen, szólt az akkori mondás, ezek teljesen jó jogszabályok voltak, sőt most is jók, attól eltekintve, hogy a kommunisták hozták őket. Ennek sokféle következménye volt, így például az, hogy nem lettek kommunista perek. Ezt sokaknak nem sikerült megemészteniük azóta sem, de beleállni nem mert és nem mer senki a szituba. Mert hát akkor itt arról lenne vagy lett volna szó, hogy kellene hozni egy törvényt, amely szerint azt, aki a pártállami diktatúra vezetője volt, azt le kell csukni. El kell venni a vagyonát. Vagy valami.
Erre a hajóra utoljára 1990 körül lehetett volna felszállni. A megállapodás helyett. Azóta viszont konszolidálódtak a dolgok, így aztán az ilyen visszaható hatályú jogalkotás mindenellenes. Alkotmány, egyezmény, jogállam. Van persze egy másik oldala is a dolognak, ami miatt a politikusok nincsenek oda ezért a megoldásért: ezzel tulajdonképpen azt mondanánk, hogy ér mondjuk olyat csinálni, hogy aki ettől eddig annak meg amannak a tagja volt, attól elvesszük a zsetont vagy bármi mást. Az ettől eddig, az viszont nemcsak az ötvenes évekre vonatkozhat.
Szóval a visszaható hatálytól mindenki mindig visszarettent, de szerencsére hamar jöttek a legszebb magyar vármegyei patvarista hagyományokat képviselő jogászok, és elkezdték csavargatni meg masszírozni a dolgokat, annak érdekében, hogy kihegesszék, hogyan lehetne mégis úgy tekinteni. Az lett a megoldás, hogy az elévülést kellene megmatekozni, mert akkor lehetne azt mondani, hogy elkövetődtek ugyan mindenféle bűncselekmények, csak sajnos a kommunizmus miatt ezeket nem üldözték, de majd most. Olyan törvényt kell tehát írni, amely kizárja az elévülést. Egyébként ez is visszaható hatály, de ezen már nem érdemes fennakadni. Különösen azóta nem, hogy egy külön Biszkura írt szöveg szépen beírta az Alaptörvénybe, hogy nem tekinthető elévültnek azoknak a bűncselekményeknek a büntethetősége, amelyeket az elkövetéskor hatályos büntetőtörvény figyelmen kívül hagyásával politikai okból nem üldöztek.
Ennek az egésznek az a logikája, hogy 1957-ben (sőt általában 1949 és 1990 között) itt kiváló, a jogállami normáknak megfelelő törvények voltak, csak sajnos a diktatúra alatt ezeket nem tartották be, illetve politikai okokból nem kapták el azokat, akik megsértették e remek törvényeket. Hiszen ezek teljesen jó jogszabályok voltak, attól eltekintve, hogy a kommunisták hozták őket. De például ha a kommunista alkotmány alapján nem kommunizmus lett volna, hanem demokrácia, akkor Biszku Béla biztosan nem úszta volna meg, hogy belügyminiszter volt a forradalom leverésekor.
Ez egy teljesen torz gondolatmenet, az úgy tekintés egy szép példája. Biszkut nem azért nem kapták el 1957-ben az emberek lelövetése miatt, mert a kommerek beültettek egy fedett embert az ügyészségre, aki szabotálta ezt, hanem azért, mert az 1957-es jogrendszer szempontjából Biszku nem bűnöző volt, hanem a belügyminiszter, és nem bűnözött, hanem fellépett az állam ellenségeivel szemben. Az ő tevékenységét mi tartjuk elítélendőnek most. Aki viszont akkor is annak tartotta, az az akkori állam és jogrendszer ellen harcolt (ezért volt forradalmár). Sajnos ugyanis a jogszabályok nem valamilyen elvont steril izék, hanem egy kontextusba illeszkednek bele. Így például a Btk-n kívül is vannak még jogszabályok. Ha egy rendőr lelő egy fegyveres bűnözőt, akkor nem azért nem fogják lecsukni, mert nem ölte meg, hanem azért nem, mert a rendőrségi törvény szerint szabályosan használta a fegyverét.
Ez persze olyan értelemben valóban politikai döntés, hogy az állam el szokta dönteni, kik a barátai és kik az ellenségei, meg hogy mit tehetnek meg ezek a barátok az ellenségekkel szemben. De ennek megfelelően ugyanúgy politikai döntés az is, hogy most vádat emelnek Biszku ellen, pláne, hogy külön törvényt írnak rá. Csakhogy a politikai döntéshozó nem meri ezt felvállalni, hanem úgy próbál tenni, mintha Biszku a politikától függetlenül valamilyen elvont síkon már 1957-ben is bűnös lett volna, tisztán büntetőjogi alapon, csak ezt politikai okokból elsikálták akkor.
A fent említett hegesztő prókátorokhoz hamarosan feltakart a magyar jogászság egy másik tradicionális csoportja, a lánglelkű perzekútorok, markukban a magyar bűnüldözés örök varázspálcájával, a rávarrótűvel. Lehet, hogy nem ő volt a betörő, viszont lejárt a személyije, tehát megfogtuk. Biszkura is rá kell tehát verni valamit. Bármit. Arra nem volt adat, hogy a Biszku lőtt volna, így jött az ötlet az ügyészségen, hogy azt kell rábizonyítani, hogy utasította a beosztottait, hogy lőjenek le embereket, és akkor az majd emberölésre felbujtás lesz. Kicsit persze fel van tupírozva a vád: „felbujtóként elkövetett aljas indokból és célból, több emberen elkövetett emberöléssel, valamint más bűncselekményekkel megvalósított háborús bűntett”, de a lényege ez. A háborús bűntettet hagyjuk, az csak azért van, hogy nagyot szóljon.
A büntető igazságszolgáltatás normális menetében a bizonyítás egy hosszadalmas pöcsölés. Ki, mikor, hol volt, mit csinált ott, ki látta. Vallomások, iratok, hangfelvételek, orvos szakértői vélemények, DNS-minták. A felbujtásnál ez külön nehéz, mert ott azt kellene valahogy alátámasztani, hogy a tettes azért követte el a dolgot, mert a felbujtó rábírta. Elég nehéz bizonyítani anélkül, hogy ne lenne valaki, aki előáll, és azt mondja, hogy én azért csináltam ezt meg ezt, mert az a másik azt mondta.
Ez a hosszadalmas szöszölés nem valamiféle anomália a bíróság részéről, hanem a normális működése. Így dolgoznak. Lehetne persze gyorsabb, de az alaposságra törekvést azért általában nemigen szokták vitatni. Ezért gondoljuk ugyanis, hogy akit a bíróság jogerősen elítélt, az azért valószínűleg tényleg elkövetette azt, amivel vádolták. Alapos bizonyítás egyenlő alapos ítélet. Sajnos azonban ott van az időfaktor. Az elévülés nemcsak mindenféle humanitárius meg emberi jogi vacakságok miatt van, hanem azért is, mert egy idő után nemigen lehet bizonyítani semmit. A tanúk meghalnak, nem emlékeznek, a lőpornyomok lemosódnak, a vér elfolyik, a rendőrségi videókazettát megrágják a molyok. Valamennyi papír viszont talán megmarad.
Azt tehát nem lehet bizonyítani büntetőjogi szempontból 60 év után, hogy ki, hogyan és miért lőtt, az viszont nem titok, hogy kik voltak a politikai vezetők. Így aztán az ügyészség szépen bebizonyította jegyzőkönyvek meg egyéb dokumentumok segítségével, hogy Biszku Béla különböző bizottságokban azt mondta, hogy keményen fel kell lépni, a bizottságok döntöttek határozott fellépésekről, aztán a karhatalom lőtt. Az igazán nagy, kiemelt, óriási jelentőségű ügyben az ügyészség legragyogóbb koponyáinak a szó büntetőjogi értelmében, több ezer munkaórával azt sikerült tehát bizonyítania, amit eddig is tudni lehetett, hogy Biszku kommunista pártvezetőként részt vett az 1956-os forradalom leverésében. Merthogy nem lehet mást.
Ezek persze nem nagy újdonságok, sem a törvényhozó, sem az ügyészek számára. Pontosan tudják, hogy miként zajlik egy büntetőeljárás, hogy működik a bíróság, meg hogy mi az a bizonyítás. Pontosan előre lehetett látni, hogy ez a sztori bizonyíthatatlan lesz. Biszku Bélával amúgy sem az a probléma, hogy megsértett valamilyen ötvenes évekbeli jogszabályt, hanem az, hogy kommunista pártvezetőként részt vett az 1956-os forradalom leverésében. Pontosan lehet tudni azt is 25 éve, hogy a forradalmi vágyakat nem lehet jogállami eszközökkel kielégíteni. El kell (vagyis most már inkább múlt időben el kellett volna) dönteni, hogy melyik a fontosabb.
Ennek hiányában a jogalkotó az értelmetlen törvényével, az ügyészség pedig a bizonyíthatatlan vádjával lényegileg odalökött egy vödör szart a bíróságnak, hogy akkor építsen várat belőle, de úgy ám, hogy ne derüljön ki, mi van a vödörben. Sunnyogva meghozták a politikai döntést, és azt várták, hogy a bíróság tegyen úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és verjen rá egy nagy hitelesítő pecsétet, amitől az nem lesz politikai döntés. Mindennek az oka pedig a politika eredendő gyávasága: hiába szeretnék, nem merik kinyírni Biszku Bélát, ezért azt akarják, hogy más nyírja ki helyettük.