Két videó, két nagyon eltérő megközelítés. Azt is leírtam, hogy szerintem miről szólnak.
Csak sejtéseim vannak arról, hogy mennyi előkészület előzte meg ezeket a kis ál-állásinterjúkat, de ennél nagyobb baj ne legyen. Gyakorolták már annyiszor a mondandójukat ezek ketten, hogy a spontaneitás megléte vagy hiánya ne nagyon kavarjon be egy ilyen szituációban, úgyhogy az alábbi pár sort sem befolyásolja.
Ha nemcsak önmagában nézzük, hanem a beszélgetések további részeivel együtt (amelyek kibogarászhatóak a Tonight Show YouTube csatornájáról), a fő különbség az üzenet jellege. Trump most legalább annyira, mint kampánya kezdetén, minden egyes szavával, mozdulatával azon van, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy ő tökéletesen alkalmas a feladatra. Folyton a megszokott, híres-hírhedt kijelentéseit, ígéreteit és öndicséreteit mantrázza: Donald ugyanaz a kampányszöveggép, ami eddig is volt, nem esik ki a szerepéből. A videóban látható Trump az az ember, akinek személyesen semmi szüksége rá, de vállalja a feladatot, rendet fog tenni. Ez pedig nagyon passzol a konzervatív szavazókhoz.
Clinton ehhez képest szintén jól mondja fel a forgatókönyvet, de nem a kezdőét. Adottnak tekinti, hogy ő egy politikailag kellő háttérrel, alapokkal rendelkező jelölt, nem beszél arról, hogy mit szeretne csinálni elnökként, legalábbis nem különösebben, inkább az emberi oldalát mutatja, vagyis egy emberi oldalt. Trump nem a szavazók ilyen-olyan kategóriáihoz szól, azokhoz szól, akik vevők arra, amit mond, nemtől, kortól függetlenül. Hillary okostelefonozik, mindennapi praktikus dolgokról hajlandó beszélni, ez kapásból két és fél célcsoport: a korosztálya, a fiatalok és mindenki, akinek bejön ez a, khmm, lazaság. Ő az az ember itt, aki elnök lesz, hiszen miért is lenne más az elnök?
És azzal, hogy játszott szerepekről beszélek, nem azt mondom, hogy bármelyikük is teljesen más lenne, mint amit mutat, sőt, azon kisebbségbe tartozom, akik szerint egészen közel áll az, amit látunk ahhoz, amit az eltakar. Ezek a jól előadott, Trump esetében sablonmantrázós, Clinton esetében annyira esetleges, hogy egyáltalán nem esetleges produkciók nagyon jól megmutatják, hogy kik is ők, ezzel pedig nagyon kell vigyázniuk. Trump esetében a játszott karakter nem feltétlenül szimpatikus és nem is akar az lenni, így sokkal nagyobb biztonságban van, mint Clinton, aki a jól ismert emailbotránya miatt kénytelen szerethetőnek tűnni, ami mindig veszélyes terep. Függetlenül attól, hogy egyébként miért is ne lehetne szerethető (illetve szerintem illik is hozzá ez a stílus), de erről legfeljebb közeli hozzátartozói, vagy esetlegesen létező barátai tudnának csak nyilatkozni.
Egy szó mint száz, Clinton a szavazói szegmenseknek egyenként, patikamérlegen adagolt szokásos kampányrizsát lapátolja – jelen esetben, igazodva a közönséghez, annak csak egy kis részét – magát bajban érző demokrata jelölttől elvárható módon, míg Trump jól hozza a “kívülálló vagyok, ezért nem kell azt csinálnom, mint a többiek”-helyzetből adódó lehetőségek kiaknázását, azzal együtt, hogy igen, ez tényleg jobban passzol egy konzervatív jelölthöz.
Ajándék Trump-istenítés annak, aki végigolvasta, vagy legörgetett a poszt aljáig (itt láttam, biztos lesz, akinek ismétlés, de ezt nem lehet elégszer meghallgatni- és nézni):
Ha tetszett az írás, oszd meg ismerőseiddel! Mi nagyon örülni fogunk, és hálásak leszünk érte, hiszen Neked írjuk a blogot! Véleményed hozzászólásban, Facebook-üzenetben, vagy az impresszumban megtalálható személyes elérhetőségeinken várjuk.
A Koncot megtalálhatod és követheted a Facebookon, a Twitteren és a Tumblren is. Bemutatkozó oldalunk a konc.hu címen érhető el.
A facebookos megosztáskor jelentkező biztonsági ellenőrzés ne rettentsen el, a Kinja blogrendszerrel nincsen semmiféle biztonsági baj, a Kinja csak simán, önmagában egy baj, de nem veszélyes.