A magyar szellemi állóvíz békanyál bevonatú, opálos víztükre felett hasonlóan opálos tekintettel merengve pezsdítően hathat, ha olyan kivételes tudású, szórakoztató, az ismeretterjesztés és a közös gondolkodás manapság háttérbe szorított szempontjait következetesen képviselő értelmiségibe botlik az ember, mint amilyen Farkas Attila Márton (a továbbiakban: FAM).
Isten, a sors, vagy a vak véletlen kegyeltjeként, ugyan 11 évvel később, de pontosan azon a napon születtem, mint kedvenc kortárs gondolkodóm.
Vagy hét-nyolc-éve hallottam először Puzsér Róbert A hét mesterlövésze c. rádióműsorában FAM-ot. Itt azzal szembesülhettem, hogy gyakran nem is a főszereplő miatt érdemes élő rádióműsort, vagy archivált rádiófelvételt hallgatni. A tárgyilagosság, illetve az egyetemes kultúrába való mély szellemi beágyazottság még az oly lelkes és érzékeny filmrajongó teljesítményére is sokszorozólag hatott, mint a manapság fogyicelebként funkcionáló Puzsér.
Kettejük szórakoztató, elemző, együttgondolkodáson alapuló beszélgetései azonban a filmes rádióműsor megszűntével sem szakadtak meg. A Mika Tivadar Mulatóban kisebb kihagyásokkal megrendezésre kerülő Apu azért iszik, mert te sírsz rendezvénysorozat célja az, hogy FAM, szórakoztató, ifjú (41) és tanult barátja segítségével fontos szellemi, filozófiai, és társadalmi kérdésekről vitatkozzon a tudásszomjuk okán vattát köpő, kisiklott vagy sínen lévő, leendő, vagy gyakorló értelmiségiek előtt.
Mivel ritkán ugyan, de magam is látogatom az Aput, kimatekoztam, hogy a két hónap kihagyás után visszatérő FAM pontosan a születésnapján (a születésnapunkon) kezdi el újabb rendelési ciklusát belvárosi tudásklinikáján.
Gondoltam, hát bassza isten, megköszöntöm eme jeles napon, szokásaimhoz híven, soha nem hagyva lelki nyugalmamat kikezdő, agyagos göröngyöket elgereblyézetlen.
Éjszakai munkából hazafelé menet, különböző családi előköszöntéseket kipipálva (időpont-egyeztetési problémák miatt a szülinapi bulim csúszni fog) betértem egy szupermarketba. Úgy döntöttem, hogy egy palack, az átlagosnál jobb minőségű, Somlói furminttal készülök FAM esti visszatérésére, és szándékaim szerinti, diszkrét felköszöntésére.
Hazamentem, a család éppen ment valahova, én pedig szellemi befogadóképességem kapacitását növelendő, párórás délutáni csendes pihenőre tértem. Előzetesen megbeszéltük, hogy nálam marad egy kulcs (ritkán hordok magammal,mert mindig van otthon valaki) amivel majd zárom az üres lakást. Négy és öt között keltem. Számításaim szerint – amennyiben kényelmes helyet szeretnék a rendezvényre -, legkésőbb fél hétre a Mikában kellett lennem. A bor a hátizsákomban, egy dísztatyóban figyelt, hogy a megfelelő pillanat elérkeztével, térdre rogyva átadhassam azt a mesternek.
Pontosan 17:40-kor, hátizsákkal a hátamon, kulccsal a kezemben a lakás ajtajához léptem, hogy kinyissam. A véletlen, a figyelmetlenség, a melegfront, és még ki tudja hogy mi miatt – először legalábbis ezt gondoltam – kézügyességem cserben hagyott. Hiába próbáltam meg a kulcsot a zárba illeszteni, nem sikerült. Nem baszott még ilyet az isten,gondoltam higgadtan. Újabb és újabb sikertelen próbálkozást követően, lassan derengeni kezdett, hogy mintha lenne egy kulcscsomónk, amelyen a bejárati kulcs nem illeszkedik a zárba….
…gyűrjebeleafaszát, 17:45!
Gyors telefon, nem nyit, miért nem nyit?, nem tudom, miért, mész valahova????
????
Na jó, sietek haza, és kiengedlek.
Kezdtem pesszimistán azt gondolni, hogy közelgő estém további alakulásának egyre kevésbé kibogozható fonalára lépetem, pillangóhatás ugye.
A szabadítóakció következtében kinyíló ajtón berobbanó huzat úgy frissített fel, mint kánikulában az autóban hagyott kutyát, a rátört ablakon beáramló levegő. Pedig hűvös nagypolgári lakás ez, vastag téglafalakkal.
Pont két 9-es buszt késtem le, ezért szabadítóim két megállóval előrébb tettek ki, nehogy lemaradjak a harmadikról. Így is bekövetkezett az, amitől tartottam: bőven fél hét után értünk a Deákra. Innentől a logikus gondolkodás – talán a verejtékezésen, talán a belső kiválasztórendszer kanárisain keresztül – teljesen elhagyta lényemet. Ösztönvezérelt létformaként szlalomozva a bulinegyed székei és asztalai között, melyek a dagály-apály váltakozásnak megfelelően foglalnak el, majd hagynak szabadon helyeket a járdákon, siettem ulticélom felé, ahova 18:44-kor aztán meg is érkeztem. Útközben a Gozsdu udvaron még egy latin táncesten is áthaladtam, csak hogy zárócsomót kössek pechszériám lufikutyájára.
Akkor most hajtogass egy napraforgót!
Belépnék a Mika bejárati ajtaján, de ki nem találná az egyszerű földi halandó, hogy mi akadályozott meg ebben: Igen! Be volt zárva. Day of Front Doors. Milyen jó zenekarnév lehetne. Miközben a kerthelyiség felé kerültem, pár másodpercig azon morfondíroztam, hogy fellépjek-e a rendezvény fb-oldalára, informálódni. Mire cselekménnyé érett bennem az elhatározás, baloldalamon megláttam a pincébe jegyet árusító ifjúságot, jobbomon pedig a dugig telt kerthelyiséget. Itt elsőre komolynak nevezhető stratégiai hibát vétettem:jegyvásárlás helyett, a sörre várakozók sorába álltam be előbb. Zseniális húzás volt, újabb 10 percet vesztettem.
A pultosok ugyan kellő hatékonysággal pörögtek, de a sokszor a pult előtt másfél méterrel maguk elé meredő, majd a pultos harmadik felszólítására észbe kapó, hőségtől elpilledt vendégek miatt nagyon lassan haladt a sor.
18:52
Várakozás közben megpillantom FAM-ot, Puzsért, és Schiffert az egyik asztalnál. Heves, ámde baráti vita zajlik köztük. Úgy döntök, hogy ez a pillanat – amennyiben helyet is szeretnék a pincében – nem alkalmas FAM felköszöntésére.
18:55 Sörrel a kezemben jegyet váltok. A srácok figyelmeztetnek, hogy lehet hogy csak a lépcsőkön lesz hely. Szerencsémre volt helyem az egyik falra szerelt polc mellett, így nem kellett a tökömmel egy magasságban markolásznom a söröskorsóm fülét.
K.b. 19:20 Elkezdődik a rendezvény. Pff..
Szórakoztató és elgondolkodtató közel két óra volt, olyan mint mindig. Azonban az előadás felénél elhangzott egy mondat, egyenesen a mester szájából, amit bár ne hallottam volna:
Május óta nem iszom alkoholt!
– Fasza – gondoltam magamban, térdem között a hátizsákkal, melyben a furmint figyelt. Itt gondolatban kissé elszakadtam az előadástól, és próbáltam mentő ötleteket előállító algoritmusokat futtatni a fejemben. Arra jutottam, hogy mindenképp átadom az ajándékot, legfeljebb továbbajándékozza.
Na és?
Aztán persze mindebből nem lett semmi. Mielőtt bármire is reagálhattam volna, az előadás végén, FAM előre bocsánatot kérve a közönségtől, a színpadról nyíló vészkijáraton/menekülőfolyosón át távozott. Úgy gondoltam hogy fent, a lépcsőnél megvárom (tévesen azt hittem, hogy ezzel csak a tömeget kerülheti ki, a cél számára is ugyanúgy a lépcső kell hogy legyen, ha el akarja hagyni az épületet). Nagy meglepetésemre, egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat. Egy középsulis srác volt, akivel néhány héttel ezelőtt már beszélgettem. Kínosan forradalmi kérdést szegezett hozzám: mit szólnék ahhoz, ha ő innentől fogva anarcho-kapitalista lenne? Merthogy a hatalom sohasem fog változni, és így, ebben a javíthatatlan formában már mi szükségünk rá? Vékony, aggasztóan fiatal gyerek, aggasztóan súlyos gondolatokkal. Vállán a világ összes terhe, jól látszik testtartásából, összeráncolt, aggodalommal teljes tekintetéből. Némi alibi-hallgatás után a kerthelyiségbe indultam, ahol látva hogy egy tűt sem lehet leejteni sehol, lemondtam hogy további sörökkel, esetleg egy rajongói által folyton vegzált Puzsérral a háttérben, kellemesen részegre igyam magam.
Nem sokkal messzebb vettem egy cigit, a kocabagósok rutintalanságával azt is rosszul kértem
Ilyen cigi nincs
majd rágyújtva, visszafelé is letudva a székekből és asztalokból álló, statikusnak éppen nem nevezhető akadálypályát, elindultam hazafelé.
Az említett műsor: