Sokáig nyomasztott a magyar belpolitika. Kilátástalan, felszínes, ostoba időtöltésnek gondoltam, amivel minden perc az élet elvesztegetése. Szerencsére hazánk kormánya segített leszokni az aggódásról, és rájöttem, hogy valóban kilátástalan, felszínes és ostoba időtöltés – de rendkívül szórakoztató.
Sokáig nyomasztott a magyar belpolitika. Kilátástalan, felszínes, ostoba időtöltésnek gondoltam, amivel minden perc az élet elvesztegetése. Szerencsére hazánk kormánya segített leszokni az aggódásról, és rájöttem, hogy valóban kilátástalan, felszínes és ostoba időtöltés – de rendkívül szórakoztató.
:-DDD
Amikor először hallottam Kocsis Máté drogtesztjéről, arra gondoltam, hiába történt már egy csomó minden 2010 májusa óta, az abszurd humor következő lépését soha nem lehet megjósolni. Ahogy a japánok által írt angol mondatok kiszámíthatatlan szürrealitását nem lehet reprodukálni – mert nem nyelvtani logika szerint, hanem díszítőelemként használják az angol szavakat –, úgy azt sem lehet kitalálni, hogy milyen bizarr hülyeség lesz a kormány következő bizarr hülyesége, csak azt, hogy bizarr lesz és hülyeség.
Valamint azt, hogy egyre gyorsabb tempóban fog érkezni. A kormányzati humor az idén valamikor tenyésztőreaktorrá alakult, és már egyáltalán nem lehet vele lépést tartani. Az megvan, hogy az egész internetadós hülyeség alig másfél hónapja volt? Más-fél-hó-na-pja! Közben úgy tűnik, mintha hónapokkal ezelőtt történt volna, de inkább valamikor az év elején.
Egész jó ez a Kocsis Máté egyébként, aki megörökölte Szijjártó Péter helyét a színpadon, aki annak idején Rogán Antalt váltotta. Ezek az emberek semmi egyébre nem lennének jók az életben, de ne gondoljuk, hogy könnyű munka az övék: éveken keresztül nap mint nap kiállni a nyilvánosság elé, röhögés nélkül felmondani mások bizarr, cinikus hülyeségeit, aztán valami még bizarrabb hülyeséget, és így tovább, annak reményében, hogy pár év után, melynek minden napja így telik, majd transzcendálni lehet egy zsíros polgármesterségbe vagy miniszterségbe. Ráadásul a munka egyáltalán nem aggódás nélkül való: valószínűleg Dunát lehetne rekeszteni még üresebb fejű, még fiatalabb, még energikusabb, még agresszívebb potenciális utódokból, akik még annyira se röhögnék el a bizarr hülyeséget.
Viszont Kocsis Máté az első, akiről eszembe jutott Stanley Kubrick parádés filmje, a Dr. Strangelove, egészen pontosan az a jelenet, amikor a hidrogénbombázókat irányító Jack D. Ripper tábornok kifejti brit összekötő tisztjének a kommunista beszivárgásról, a kommunista agymosásról, a kommunista felforgatásról és az egész nemzetközi kommunista összeesküvésről – amely kiszívja és beszennyezi értékes testnedveinket – alkotott nézeteit.
Persze Ripper karakterét Kubrick nem annyira munkaköri leírásnak, mint hidegháborús szatírának szánta, de ennyi idő elteltével – a film fél évszázada készült – elkerülhetetlen volt, hogy az történjen vele, ami a norvég black metállal: valaki komolyan vette.
Kocsis normálisan azzal számolhatna, hogy öt év – az jó sok bizarr hülyeséggel töltött munkanap – alatt meglesz a főpolgármesterség, de a humor-tenyésztőreaktorok világában úgy telik az idő, mint az eseményhorizontok környékén, úgyhogy KI TUDJA.
:-DDDDD
18 és 24 éves korom között az időm egy részét orvosi egyetemeken töltöttem. Meghallgattam pár tárgyat, amit érdemes volt, és még többet, amit nem volt érdemes, végül kaptam egy diplomát Petrus Orosz névre. Egyetlen kapcsolatom a szakmával az, hogy van egy csomag Pro Familia receptem, amit minden orvos kap, függetlenül attól, hogy hol és mit dolgozik, és ami arra jó, hogy felírjam a nagyanyám szívgyógyszerét, amiért egyébként sorba kéne állnia, hogy az orvosa közben megvizsgálja. Pardon, hogy a természetesen soha jelen nem lévő orvosa közben „megvizsgálja”. A nagyanyám 88 éves, állt már eleget sorban.
Eszem ágában nem lenne orvosi tanácsokat adni embereknek, hiszen orvosként egy percet nem dolgoztam, és utoljára több mint tíz éve jártam orvosegyetemi előadáson, de ezt a logikát látszólag nem követi egy másik hagyományos professzió, a jog néhány képviselője, akik épp az ország közjogi méltóságai. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök André Goodfriend amerikai ügyvivő beperlésére szólítja fel volt kollégiumi társát, Vida Ildikó NAV-elnököt, az pont olyan, mintha kollégáimnak kezdenék terápiákat javasolni, de úgy, mintha be se jártam volna az orvosi egyetem előadásaira, és olyan orvosi alapfogalmakkal sem lennék tisztában, mint a vérnyomás.
Tudom, van az az értelmezés, hogy ez csak egy kalkulált performansz – annak mondjuk elég vérfagyasztóan cinikus, a jogot nem ismerő többség jognemismeretére viszolyogtatóan rájátszva –, de mi van, ha nem? Mi van, ha úgy működik az ország, mint egy orvosi rendelő, aminek én vagyok az igazgatója?
A válasz szerencsére nem a tragédia, hanem a fergeteges humor. Russell Peters indiai–kanadai humoristának van egy jelenete, amelyben az indiai vásárló alkudozik a kínai boltossal egy táskára, aki filléres kedvezményt képes csak adni. Érdemes megnézni, három perc sincs, de amikor tegnap Orbán Viktor miniszterelnök szó szerint idézte Peters kínai boltosát a parlamentben, miszerint
HEY! BE A MAN!
akkor úgy éreztem, hogy akármilyen irányba bukdácsol Magyarország kis hajója, én boldog vagyok, hogy a fedélzeten lehetek, mert még annál is sokkal-sokkal viccesebb, mint amikor egyszer a szüleimmel és az öcsémmel egy bukdácsoló kis hajó fedélzetén nagyon-nagyon sok rumpuncsot fogyasztottam el, miközben a nap belebukott az óceánba.
:-DDDDDDDD
1986-ban az amerikai Massachusetts állam működtetett egy programot a börtönökben, amelynek keretében bizonyos elítéltek otthonukba távozhattak hétvégékre, mint például a gyilkosságért életfogytiglani börtönbüntetését töltő Willie Horton. Aki egy vasárnap este elfelejtett visszamenni, annyira, hogy hónapokig szabadlábon maradt, majd néhány hónappal később megerőszakolt egy nőt, megkéselte a jegyesét, elrabolta a kocsijukat. Hortont elfogták, majd az amerikai jog egyik, az orvosi alapfogalmakra fittyet hányó furcsaságának megfelelően két életfogytiglanra ítélték.
A két évvel későbbi amerikai elnökválasztási kampányban a demokrata párt a Horton kalandja alatt az államot irányító Michael Dukakis kormányzót indította a republikánus alelnökből lett elnökjelölt George H. W. Bush ellen. Az 1988-as kampány nyarán Bush 17 százalékpontos hátrányban is volt, ekkor azonban tanácsadói megtalálták Horton történetét. Bush kampányát Lee Atwater vezette, akiről sok évvel később Boogie Man, azaz Mumus címmel készült film. Nem nehéz elképzelni, mit művelt a szabadlábra helyezett gyilkos történetével. „Ha végeztem vele, Horton lesz Dukakis alelnökjelöltje” – foglalta össze karaktergyilkossági stratégiáját. A massachusettsi kormányzó ettől függetlenül elég gyenge jelölt volt, de a Horton történetére épülő kampányfilmek megsemmisítették: Bush novemberre annyira megfordította a kampányt, hogy a választáson felmosta Dukakisszal a padlót, hétmillióval több szavazatot kapott, az 50 államból 40-et megnyert.
Amikor Rogán Antal tegnap Rákosi Mátyás híres, biblikus eredetű mondatát parafrazeálva azt mondta, hogy „aki a drogszűrést ellenzi, az […] a drogot támogatja”, Atwater kottájából játszott. A magyar átlagember számára drog és drog között nincs különbség – leszámítva természetesen az alkoholt és a cigerattát –, pusztán a marihuána nevének ismerete körülbelül ugyanazt jelenti, mint a végstádiumú heroinista fetrengés a csatornában. Ahogy Szily László tegnap megírta, innentől gyerekjáték lesz bárkit csatornában fetrengő heroinistának és a csatornában fetrengő heroinisták támogatájának beállítani, aki a kormány bármilyen intézkedését kritizálja.
Ezen lehetne sopánkodni, a jóistennek, a genetikának és magának Atwaternek azonban sokkal jobb a humora. A demokraták mészárosa két évvel a Dukakist földbe döngölő kampánya után összeesett egy kampányeseményen, majd kiderült, hogy rendkívül agresszív agydaganatban szenved. 39 éves volt ekkor, alig egy éve maradt hátra, amelyet egyre szörnyebb kínok között töltött, és a végén ő is belátta, hogy 1988-at egy kicsit túlzásba vitte. Bár remek humorát szerencsére ekkor sem veszítette el, ezt nyilatkozta halála előtt nem sokkal a Life magazinnak: „Politikai kampányokban edzett háborús stratégiám esélytelen ezzel a könyörtelen ellenféllel szemben. A rák nem egy demokrata.”
Írtam egy cikket néhány hónappal ezelőtt, hogy miért nem megyek el soha szavazni. Ezt azóta is tartom, meg aztán nem kívánok Magyarországhoz két lépés távolságnál soha közelebb kerülni, de ha már úgy alakult az életem, hogy egy magyar belpolitikai újság közelében töltöm a munkanapjaim egy részét, akkor legalább hagyom az aggódást és kifogástalanul fogok szórakozni. A színpad teljesítményére pedig semmi panasz nem lehet.
Csak így tovább, doktorok, kiugrott doktorok és exdoktorok!