Hoppá, vége a Cinknek

Ennyi volt, mi nagyon jól szórakoztunk majdnem végig, remélem, néha ti is.

Amerikai cégnek szinte felsorolhatatlanul sok okból jó dolgozni. A dolog egyik, talán nem annyira nyilvánvaló előnye, hogy milyen villámgyorsan rúgják ki az embert. Tegnap délelőtt hívott fel Nick Denton tulajdonos, egy 5 perces telefonbeszélgetés keretében elmondta, hogy vége a Cinknek, ma már ki is posztoltam, és holnap, miután bevittem Mirikét a suliba, már vissza is fekhetek pótaludni.

Oké, ez nem OLYAN kirúgás volt, hanem feloszlatták a bitliszt, de a dolgot akkor is lenyűgöző ilyen közelről figyelni.

Az egész csak elsőre hangzik kegyetlenül, valójában óriási megkönnyebbülés, hogy nem kell kellemetlen módon húzni-halasztani a folyamatot, így az ember azonnal a jövővel tud foglalkozni, ahelyett, hogy a múlton kérődzne.

De ha már ez a Cink búcsúposztja, egy kis kérődzés azért jár nekünk.

Ez a megszűnés nem valami váratlan, drámai istencsapása.

Hogy érzékeltessem, mennyire nem drámai a helyzet, ideírok egy viccet, stílszerűen lopottat:

A parlament legújabb édessége?

Pöttyös Dúró Rudi!

(Az ördög ügyvédjétől loptam.)

A Cink azért szűnik meg csak így hipphopp, mert eleve nem normális sajtótermék volt, hanem alkalmi projekt. Hirdetések és bevételek nélküli játszótér, amit kísérleti céllal alapítottunk, és mivel nagyjából mindent kipróbáltunk, amit akartunk, lejárt a projekt életciklusa, és nincs különösebb értelme fenntartani.

Ez a globális indok. A konkrét kiváltó ok meg az, hogy a végén, miután már minden rubrikát kiikszeltünk, nem tudtunk elég nagyra nőni.

Egy évvel ezelőttre nagyjából világossá vált, hogy amiért elindítottuk a lapot 2013 első munkanapján – a Kinja rendszer tesztelése, a budapesten dolgozó Gawker-fejlesztők kísérleti laborja, a kommentrendszerünk bemutatóterme és hasonlók –, azt vagy teljesítettük addigra, vagy jó eséllyel sosem fogjuk teljesíteni. Bár ebben a formában nem mondta ki Nick, az alapításkor talán szempont volt az is, hogy az akkor szigorodni-szűkülni látszó sajtóhelyzetben maradjon egy garantáltan független és szabad kis online csatorna. 2014 nyarára kiderült, hogy a sajtóhelyzet ugyan nem rózsás, de nem is romlott drámaian, nem vagyunk és nem is mi leszünk a sajtószabadság utolsó magyar fáklyái, így már ez a szempont sem játszott.

Mindezek alapján 2014 nyarára a blogunk mint pop up projekt lényegében kifutotta magát. A Cink ugyanakkor jól muzsikált, a minimálszerkesztőséghez képest tök jó, napi harmincezer körüli egyedi felhasználóval. Így tavaly nyár végén végül azt találta ki a tulajdonos, hogy mivel célok nélkül működni nincs értelme, próbáljuk ki azt, hogy képesek vagyunk-e közel megduplázni az olvasottságunkat egy év alatt. Ha igen, akkor folytathatjuk.

Nem voltunk képesek.

Pedig elindult a dolog rendesen, és fél év elteltével időarányosan jól álltunk, épp meghaladva a napi negyvenezres szintet, amikor tél vége felé a Facebook sokadik alkalommal megváltoztatta a Titkos Képletét, ami azt is szabályozza, hogy a kiposztolt cuccok a követők hány százalékának a falán jelennek meg. A tendencia természetesen az, hogy minden alkalommal egyre kevesebb lájkolóhoz jutnak el a kitett dolgok. A Facebook ezzel szorítja rá a céges felhasználóit arra, hogy egyre inkább pénzzel vásárolják meg azt az elérést, amit korábban alapszolgáltatásként ingyen kaptak és megszoktak.

Mivel a Kinja létének egyik célja éppen a Facebook nyomasztó megosztási monopóliumának megtörése, természetesen fel sem merült, hogy fizessünk. Így viszont egyik napról a másikra jelentőset zuhant a megfeszített munkával felhozott olvasottságunk, és a lap – illetve mi – innentől már nem tudtunk visszaugrani a felfelé menő mozgólépcsőre.

Ezek után döntött úgy a tulaj, hogy bezárja a boltot.

Nekem személy szerint irtó érdekes – és nagyon élvezetes – időszak volt ez a 2 és 3/4 év. Korábban egész életemben nagy szerkesztőségekben írtam, most már tudom, hogy ehhez képest szinte burokban. Napi egy jól megírt cikkel jani lehetett az ember, úgy, hogy tényleg semmi másra nem kellett koncetrálni, mint hogy az az egy darab a lehető legjobban sikerüljön.

A Cinket viszont a nulláról kellett megalapítani, megismertetni, megszerettetni és befuttatni, az idő nem kis részében ha nem is egyedül, de az elején gyakran majdnem, napi 10-15-öt posztolva. És ez a része szerintem klasszul sikerült. Az online olvasók egészen hamar megismerték, olvasták és kommentálták a blogot. A méretünkhöz képest szinte aránytalanul jól olvastak minket a mindenoldali politikusok, az értelmes urbánusok és a médiapiócák. Volt visszajelzés dögivel, néha egészen jól pörögtek a viták, és szuper érzés volt ott ülni a pókháló közepében.

Megtanultam, hogy szívós munkával – szándékos szóvicc! – meglepően sokat el lehet érni. És hogy ha rákattan az ember, akkor évekig is el lehet dolgozni olyan tempóban, ami kezdetben egy hétre is lehetetlennek tűnik. (Később azt is megtanultam, hogy 2-3 év megállás nélküli pörgés hogyan képes a végén mégiscsak eleven kétszersültté változtatni az embert.)

Megtanultam azt is, hogy az újságírók által annyit fikázott olvasók milyen meghökkentően pontos és érzékeny kritikusok. (Már végképp nincs szükségem arra, hogy nyaljak, úgyhogy a következőket halál komolyan gondolom!) Darabra irtózatosan sokat posztoltam, és többezres mintán tapasztaltam meg azt a furcsa dolgot, hogy az általában ostobának lefestett Tömeg milyen kifinomult kritikus.

Pont annyira, mint én!

Ha ugyanis azt éreztem egy írásról, legyen az háromsoros-viccesképes kis izé, riport vagy politikai véleménycikk, hogy jól sikerült, az minden esetben nagyot is ment. Olyat viszont egyszer sem tapasztaltam, hogy egy szerintem tényleg érdekes vagy jó anyag ne teljesített volna kiemelkedően. Az derült ki fehéren-feketén, hogy a tömegeknek – a mi tömegeinknek legalábbis – nemhogy nem jó a szar is, hanem csakis a jobbfajta olvasnivalóra buknak igazán. Ilyenből kellett volna még többet írni. A dolog másik fele, hogy akadtak persze posztok, amiknél nem értettem, miért lettek annyira népszerűek, de ettől is szép ez a játék.

Megtanultam azt is, hogy a Macbook pompás dizájtárgy és ideális házbarát, ha a pumpkin spice latténk elfogyasztása után valamin végig szeretnénk futtatni az ujjbegyeinket, de mint használati tárgy megbukik, amint tényleg dolgozni akar rajta az ember. Az az ember, aki egész életében írásból élt, de mégis csak két ujjal tud gépelni.

A Cink írása és szerkesztése a rengeteg röhögés, lelkesedés, éjszakázás és adrenalinfröccs mellett persze rettenetesen fárasztó is volt, de ez igaz a focizásra is, és azért még fizetek is, hogy csinálhassam.

Ráadásul csodálatos figurákkal tudtam együtt dolgozni:

Csekey “Dzsidzsi” Ildi, Orosz “Dendi” Péter, Klág “Klág” Dávid, Zubrecki “Urbanista” Dávid, Szűcs “Amerika Kapitány” Donát, Gazda “Büdös A Föld” Albert, Inkei “Népi Papa” Bence és Boros “Mágus” András mind tök erős, érdekes és szórakoztató egyéniségek voltak, kár, hogy így egyben nem tudtunk jammelni sohasem.

Azért is élveztem ezt a munkát, mert egy irodában lehettem egy rakás programozóval, és én mindig is csodáltam a teljesen érthetetelen nyelvet beszélő váltópapucsos közösséget. Általános iskola végén esküdtem meg magamnak, hogy ha nem kényszerít kibiztosított ellenőrzővel az elnyomó kommunista terrorhatalom, soha életemben nem váltócipőzöm többet, így azóta is megbűvölnek azok az emberek, akik kényszer nélkül viszik be a munkahelyükre a programozás számítógépnél is sokkal fontosabb eszközét, a Benti Strandpapucsot.

De náluk is jobban fognak-tok hiányozni ti, Cink-olvasók és kommentelők, akikkel annyit tudtam szórakozni, akkor is, ha csak olvastam a kommenteket, és akkor is, amikor beszálltam a tömegszexbe. Jól hangzó PR-rizsának hangzik, hogy egy online lap vagy blog lényege nem az olvasottsági adat, hanem a körülötte kialakuló élő közösség. De a Cink-csinálás legjobb pillanatai tényleg azok voltak, amikor elkezdett kialakulni ez a közösség.

Meg lennétek lepve, ha tudnátok, mennyivel többször fordult elő a belső levezésünkben az olyan levél, hogy

láttad, mit kommentelt a Széplábi a Fazekas Sándor fodrászának kardaganatáról szóló poszt alá?

mint az olyan, hogy

láttad, mit nyilatkozott az Orbán?

A roló lehúzása után most csodás napok várnak rám: egy ideig bármikor visszafekhetek aludni, aztán meg bármelyik délelőtt elindulhatok megfegyelmezni a főváros környéki hegyek vargányáit, a Dunában tomboló hatalmas kecsegékről nem is beszélve.

A Cink pedig ezzel az eddigi formájában megszűnt.

Azért fogalmazok így, mert Nick nekem/nekünk adta, hogy csináljunk vele, amit akarunk, így elméletileg jelentkezhet mondjuk bármelyik milliárdos olvasó, hogy ő tovább finanszírozná. De ha komolyan viccelődünk, ebben a projektben szerintem ennyi volt, így akkor sem hiszem, hogy folytatnám, ha megjelenne egy kommentelő egy talicska pénzzel.

A blogolást ugyanakkor nem olyan könnyű egyszer csak abbahagyni, így a következő napokban-hetekben lehet, hogy fogunk még alkalmilag posztolgatni ide Alberttel és Bencével. És teljesen az sem kizárt, hogy valamilyen formában megőrizzük a Cinket, bár most nem erre fogadnék.

Hát ennyi volt. Belülről olyan érzés, mintha tegnapelőtt ültem volna fel a most leállított körhintára, pedig 2012. december 1-jén történt.

Ez volt a szövegelés, itt simán abba lehet hagyni, de most még jön a statisztika rovat és a vers is!

Ha jól számolta ki Keki, akkor a Cink 974 napon át létezett, 2013. január 2-ától máig. Ez alatt az idő alatt 16 966-ot posztoltunk, vagyis a hétvégéket is beleszámolva napota átlagosan 17,5-et.

Itt jön a 10-nél többet posztolók listája:

• Szily László – 5857
• Gazda Albert – 3234
• Klág David – 1863
• Inkei Bence – 1676
• Orosz Péter – 1289
• Boros András – 1053
• Zubreczki Dávid – 846
• Szűcs Donát – 497
• Fülöp Péter – 163
• Nagy Attila – 153
• Csekey Dzsidzsi – 141
• Vincze Miklós – 42
• Lang Ádám – 35
• Petrány Máté – 28
• Csunderlik Péter – 28
• Lövenberg Balazs – 14
• Szász Peter – 14

Számít ez? Nem, semnnyire sem, de igazi búcsúposzt Jelentőségteljes Adatsor nélkül nincs.

És most vers!

Bár ez az esemény annyira azért nem szomorú, mégiscsak egy halott blogot búcsúztatunk, így a sírbeszéd után halkan és műsoron kívül még elszavalom az ismert kommentelő, Kosztolányi Dezső erre az alkalomra írott versét.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak blog, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a backup.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen a weblog. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e becsali címet, ez összeomló,

kedves animgifet. Nézzétek, itt e macskafotó,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá emojikkal van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt a linket,

s szólt, címlapja melyet mostan lepecsételt

a Gawker, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Olyan szomorú harkályozás ez, ahol még csak meg sem simogatják a harkályozó fejét közben.”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó LOL-macska

farkára, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se a bloghuban

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa fejléce.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az a portál ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.