Igazi extrém szemétkaja-orgia volt a budapesti Gawker/Cink-irodában: kollégánk, Brian belemarkolt egy japán édességespultba, iderepült, mi meg leteszteltük a zsákmányt.
Igazi extrém szemétkaja-orgia volt a budapesti Gawker/Cink-irodában: kollégánk, Brian belemarkolt egy japán édességespultba, iderepült, mi meg leteszteltük a zsákmányt.
Nem vitás, hogy a sajtos csoki volt a legizgalmasabb, főleg, mert ha előírásosan akarja enni az ember, akkor meg is kell sütni. Bár a szerkesztőségi konyha csak a nevében az – inkább egyfajta nappali –, szendvicssütő pont van benne, így egyből belevághattunk.
Strati time lapse videót is csinált a pirításról, íme:
Ehhez képest egészen tömören össze tudta foglalni a véleményét a termékről:
az íze leginkább úgy írható le, hogy szar.
Némi unszolásra azért kibújt belőle a mélyre eltemetett Uj Péter:
rengeteg cukor, érlelt növényi trappista felhangokkal.
Csiklandozzunk csak meg jobban egy csapat programozót, és ki fog derülni, hogy itt mindenki elvetélt kajablogger:
Bence szerint egy kis túrógombóc felfedezhető volt benne, Keki szerint még a sajttorta is, triplacukorral.
A király azonban Eszpee volt, akiről ezek után egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy igazi emberi lény, vagy Molnár B. Tamás távirányított gasztrorobotja, aki egyszer ellenünk fog fordulni, ha meglátja, hogy megérintettünk egy kocka ipari margarint:
Nekem is határozottan megvolt a sajttorta-utóíz, jár a pont az élelmiszermérnököknek. Nem nehéz azt sem eldönteni, hogy használt-e a pirítás: egyértelműen igen, a cukros íz a Maillard-reakciónak köszönhetően komplexebb, karamellás összetevőt kapott; valamint a textúrában is megjelenő átalakulás (véletlenül keményre égettük az alját) izgalmasabb falatélményt eredményezett. Összességében mégsem okoz maradandó élményt, a fenti trükkök meglepetése hamar elmúlik, és a kipukkanó lufik mögött már csak a tömény gejl “fehércsoki” íz marad.
Ezt a KitKatot, mint az eddigiekből kiderülhetett, én még pont nem tudtam megkóstolni, mert mire beértem a szerkesztőségbe, a cápák már rávetették magukat. A többi cuccot viszont igen.
A zöldteás KitKat pazarul néz ki a zöldteazöld színével, és azért is, mert jól hangzik a neve. Ízre ehhez képest kiábrándító: émelyítően, puszítóan, egyhangúan édes, ami minden árnyalatot kiöl belőle. Vagyis olyan, mint szinte minden japán édesség, amit életemben kóstoltam.
A készletben a KitKatokon kívül egy rakás Pocky márkájú töltött-mártott édes ropiszerűség is volt. Ezek már sokkal jobban adták.
Az édességipar nemzetközi szlengjében a “szicíliai citrom” annyit jelent, hogy “légfrissítő ízű”, esetleg “mintha kiszívnád a toalettkacsát”. De a Pockynak valahogy sikerült elkerülnie az elvegyszeresedést, így ez a kegyetlen édessége mellett kicsit legalább savanykás-fanyar pálca volt a teszt kellemes meglepetése.
A másik az epres ropi. Annyira magas labda volt ez, hogy csukott szemmel kaptam be, de az egymilliárd édességmolekula mellé belefért pár száz horgászetetőanyag-illatú is, úgyhogy én már ünnepeltem.
Főleg amikor megláttam, hogy a keresztmetszete szív alakú. Ezt normálisan persze nem lehet észrevenni magán a ropin, de elképzelhető, hogy a gyártó a kezükben tartott tárgyakat 2 centiről órákig vizsgálgató pszichedelikusdrogosokra gondolt ezzel a fejlesztéssel. Kalap Úr ajánlásával!
A csokis meglepő húzással egyszerűen csokis volt, annyira, hogy egyik papucsos programozónak álcázott zseb-Molnár B. Tamás sem bevonómasszázott, pedig ez a szekta egyik kedvenc slágere.
A rövid teszt alapján a japán édességiparban mindenképpen jelen van a polgárian visszafogott, a felszíni durvulások ellenére a mélyben a klasszikus émelyítéssel operáló vonulat. A Japánban sűrűbben járó olvasók kiegészíthetnék a képet. Tényleg ennyivel vadabbak és izgalmasabbak a sós snackjeik, vagy csak mi válogattunk véletlenül visszafogottabb édes darabokat?