Munkanélküli katasztrófaturistaként bárhová mehettem volna, de én a Parlamenetet választottam, hogy megnézzem, tényleg lemond-e Lázár János. Ez történt.
Szex? Gyerekek? Kisállatok? Peca? Én mindezek helyett Lázár Jánost választottam!
Bevallom, én eddig igazából egyáltalán nem hittem el, hogy Lázár lemondásra készülne, pedig először az amúgy általában jól informált Figyelő írt a dologról. De azért ott mocorgott a fejemben az infó, így amikor befutott a meghívó az általa tartott parlamenti tájékoztatóra, eldöntöttem, hogy a kecsegék várhatnak, a csütörtök kora délutáni partnerem a népszerű vérteshalak helyett az ismert miniszter lesz.
Mivel tényleg csak privát érdeklődésből, katasztrófaturistának mentem oda, minden izgalmasabbnak tűnt, mint máskor: a fegyveres őr foncsorozott szemüvege, a Ház néptelen folyosóinak ebéd utáni csendben böffentgetős hangulata, a terembe jó nagy késéssel belépő Lázár remek vászonöltönye és nagyidöglesztő félmosolya, Giró-Szász András botoxgyanúsan kifejezéstelen arca, szóval minden olyan volt, mintha először látnám.
Lázár olyan svunggal kezdte az eseményt, hogy 5 perc után azt mondtam magamban: “Hát naná, hogy nem fog lemondani, mekkora pöcs vagyok, hogy akár csak fel is merült bennem”. Az első félóra tematikája a “mindenki bolond, mert az összes hülye szembe jön az autópályán” volt: Lázár vett egy jelentős levegőt, majd elképesztő szótagszámot produkálva lenyomott egy szentbeszéd hosszúságú monológot arról, hogy MINDENKI hülye a világon, mert ugyan MINDENKI Magyarországot cseszteti a menekültügy önző és agresszív kezelése miatt, de ebben SENKINEK sincs igaza. Merthogy az a helyzet, hogy Európában CSAK mi vagyunk normálisak, senki más. Utóbbi szó szerint úgy hangzott el, hogy “egyedül Magyarország képes betartani a schengeni egyezményt az EU országai közül.”
Lázár a monológ közben megcsillantotta híres humorérzékét is – “a menekülttáborokban alig vannak” – mondta büszkén, miközben azért nincs ott senki, mert kerítés és rendőrsorfal akadályozza a bejutásban a menekülteket.
Az is kiderült, hogy a többiek nemcsak bénábbak, mint Magyarország, hanem elképesztő nagy szemétládák. De mindenki, tényleg mindenki az, aki Magyarországról véleményt nyilvánított az utóbbi hetekben, legyen az külföldi kormány, politikus, újság vagy tévé, az
- szereptévesztésben van
- rosszindulatú
- gyűlöletet kelt
- kirekesztő
- aránytalan
Lázár a beszéde közben egy vagyis 1 olyan véleményt sem idézett, ami ne ítélné el Magyarországot. (Giró-Szsáz egy teljes órával később egy darab francia online szavazógépet tudott felmutatni, ahol a júzerek állítólag istenítették a magyar Kerítést.)
A nagy bravúr az volt Lázár szereplésében, hogy úgy volt képes előadni a “mindenki bolond rajtunk kívül”-szöveget, hogy közben ő maga a legkevésbé sem tűnt bolondnak. Miközben hallgattam, azon szórakoztam, hogy ha egy nagyon messzi vidékről érkező, mondjuk chilei megfigyelő hallgatná velem Lázárt, arra tippelne-e, hogy a politikus
a) egy, az EU-val háborúban álló ország
b) egy, az EU-nak éppen hadüzenetet átadni készülő ország
minisztere-e.
“A sok európai bla-bla”-tól a német és osztrák kormány “szánalmas cinizmusán” át olyanok hangoztak el, hogy ha nem munkanélküli, szórakozásból jegyzetelgető katasztrófaturista vagyok, égnek áll a hajam. De nem állt, abban viszont biztos lettem, hogy aki ekkora svunggal hadakozik, az nem lehet a távozás küszöbén. Franciaország? Durr egy pofon! Németország? Durr hat pofon! Megkapta mindenki.
Aztán elkezdtek peregni az újságírói kérdések, egyből a lemondás témaköréban, és nem kifejezés, hogy meglepődtem. Lázár a csak rá jellemző angolos humorral vezette fel a dolgot – “ez nem az a pillanat, amikor az ember a saját sorsával foglakozik” – hogy utána újabb jó félórán át mást sem tegyen, mint dodonai válaszokat adjon a sorsával foglalkozó kérdésekre.
Összefoglalom a lényeget, mert Lázárnál többet ebben a szakmában csak Fidel Castro beszél:
– bár tényleg tízféleképpen tették fel neki ugyanazt a kérdést, Lázár egyszer sem mondta azt, hogy ne fontolgatná a lemondást. Ez nagyon feltűnő volt, hiszen volt, hogy körmönfontan, volt, hogy nagyon direkten kérdeztek rá ugyanarra.
– a körmönfont válaszokból úgy értettem, hogy Lázár belefogott a karrierje legkockázatosabb játszmájába: óvatosan és udvariasan ugyan, de kihívást intézett Orbán Viktorhoz
– arra célzott ugyanis, hogy a döntése attól függ, Orbán technikailag pontosan milyen formában veszi maga mellé Rogán Antalt
– ha jól értettem, Lázár csak akkor tud felelősséget vállalni az általa vezetett minisztériumért, ha ott minden átlátható, de ha Orbán olyan módon akarja kabinetfőnöknek Rogánt, hogy utóbbi Lázár tárcájához, a Miniszterelnökséghez tartozzon szervezetileg, akkor Lázár nem fogja átláthatónak ítélni a szituációt
– bár nem mondott olyat, hogy ebben az esetben lemondana, az ellenkezőjét sem mondta
– többször visszatért arra, hogy a miniszterelnök szuverén döntése, hogy kit tesz meg politikai kabinetfőnökének, de az ő szempontjából az a kérdés, ez technikailag milyen formában történik meg
– jelentőségteljesnek tűnt az a szövege, amikor magát Orbánt idézte, egyértelműen Orbánnak címezve, miszerint a végrehajtó hatalomba bekerülő politikusok esetében fontos a számonkérhetőség. Semmi olyat nem mondott direktben, de mintha arra célzott volna, hogy Rogán minisztériumi kinevezése esetén sérülne a számonkérhetőség.
Lázár mindezt olyan lendületesen, meggyőzően és energikusan adta el, hogy az már önmagában üzenet volt a miniszterelnöknek. A bőrcipője orrától a belőtt hajáig minden azt kiabálta: “egy ilyen hasznos fickót akarnál elmarni egy OLYAN ALAK kedvéért?”
Ilyen összetett drámára álmomban sem számítottam, a többi téma nem is érdekelt, így a lemondós blokk után le is léptem.
Szóval hétfőn-kedden kell nagyon figyelni. Drukkolok majd, mint a bábszínházban, mert Lázárnál szórakoztatóbb politikai előadóművész nem nagyon akad a magyar mezőnyben.