Először volt igazán jó autója. Nyert Monacóban. Vezette a bajnokságot. Aztán odacsapta a falnak a koreai felhőszakadásban. Szörnyű pálya volt egy szörnyű napon. Sokan odacsapták volna. De Sebastian Vettel nem csapta oda.
Először volt igazán jó autója. Nyert Monacóban. Vezette a bajnokságot. Aztán odacsapta a falnak a koreai felhőszakadásban. Szörnyű pálya volt egy szörnyű napon. Sokan odacsapták volna. De Sebastian Vettel nem csapta oda.
Mark Webber hét évet húzott le béna autókban mielőtt kapott volna egy olyat, amivel versenyeket is lehet nyerni. Pechére ez pont abban az évben volt, amikor a pályáját vele párhuzamosan kezdő és azt addig hasonlóan végigszopó Jenson Buttonnel is ugyanez történt, csak vele nem a nyár elején, hanem tavasszal. Az ölébe pottyant fantasztikus barkácsautóból Button kihozta, amit ki lehetett, és bár nyárra elfogyott a csapat pénze, az első hét versenyen szerzett hat Grand Prix-győzelme elég volt ahhoz, hogy megnyerje a bajnokságot.
Webber nemcsak új autót kapott abban az évben, hanem új csapattársat is. Sebastian Vettelről akkor még csak a beavatottak sejtették, hogy mit tud, de azt talán még ők sem, hogy olyan dolgokat fog tudni majd csinálni versenyautóban, amikhez hasonlókat Juan Manuel Fangio, Jim Clark és Ayrton Senna óta nem látott a világ. 2009 elején inkább csak egy zavarbaejtően fiatal, elképesztően gyors kisfiú volt, aki időnként nekiment embereknek.
A következő év a Forma–1 legjobb szezonja lett a nyolcvanas évek óta, elképesztően erős, elképesztően kiegyenlített mezőnnyel. A Red Bullnál ott volt Vettel és Webber, a győztes Brawn GP-t megvette a Mercedes és előhúzta hozzá a nyugdíjból Michael Schumachert, a világbajnok Jenson Button elment a McLarenhez a csodagyerek – és 2008-as világbajnok – Lewis Hamilton mellé, a Ferrari pedig kimentette Fernando Alonsót az addigra teljesen szétesett Renault-ból és adott neki egy elég jó autót.
Keresztbe-kasul nyerték a versenyeket ezek a csodálatos férfiak, fej-fej mellett haladtak, és Mark Webber ebből a mezőnyből tudott ha nem is mellszélességgel de orrhosszal kiemelkedni. Monacóban szörnyetegként nyert, négyszer jött ki a biztonsági autó, ő négyszer hagyott maga mögött mindenkit, 1959 óta az első ausztrál lett, aki itt nyert, és életében először átvette a bajnokság vezetését is.
És aztán ott volt Korea, az első verseny az épp elkészült pályán a Mokpo környéki lápvilágban, és szakadt az eső, de úgy, ahogy a trópusokon kívül csak Kelet-Ázsiában szakad. A vadonatúj aszfalt még szivárgott, erre esett rá az uszodányi víztömeg, ezen kellett versenyezni, és az ilyen pokoli helyzetekben nehéz azt mondani, hogy bárki ügyetlen, mert az ilyen pokoli helyzetekben igazából nem lehet versenyautót vezetni, de azért mégis az van, hogy az ilyen pokoli helyzetekben derül ki, hogy kik a világ legjobb autóversenyzői. Olyan teljesítményre volt szükség, mint amit Bernd Rosemeyer mutatott be a Nürburgringen a sűrű ködben, amit Juan Manuel Fangio az émelyítő kánikulában Buenos Aires-ben, amit Jackie Stewart és Ayrton Senna a német és az angol esőben.
A bajnokságot vezető Webber a 19. körben elrontotta. Vettel nem rontotta el, de a 46. körben felrobbant a motorja. Két versenyre a szezon végétől mindkét Red Bull kiesett. Alonso vette át a vezetést, aki szintén nem rontotta el, és a szakadó esőben, alkonyatkor, megnyerte a Ferrarival. Soha nem hallottam még embert úgy nevetni – visítani, ordítani, hahotázni –, ahogy ő nevetett akkor a mikrofonba.
Innen nyert Vettel úgy, hogy többé nem hibázott. Az utolsó versenyen Webber és Alonso beragadt két Renault mögé, hetedik és nyolcadik helyen értek célba, mindketten elvesztették a bajnokságot. Vettel azóta se nagyon hibázott. Fiatalkori szeszélyessége a győzelemmel nyom nélkül eltűnt, rettenetes, csodálatos predátorrá alakult, aki ebben az azóta is elképesztően erős mezőnyben vetélytárs nélkül szórakozik, Webber pedig ott maradt és rögtön a következő évben nyert is egyszer – az utolsó versenyen, azzal az autóval, amivel Vettel 11-szer.
Ahogy 2009-ben Jenson Button, úgy 2010-ben Mark Webber is megérdemelte volna, hogy egyszer világbajnok legyen, mert ugyan egyikük sem a legjobb autóversenyző a világon, ahhoz mindketten elég jók, hogy legyen egy különleges évük. Buttonnak kiadta, Webbernek nem, pedig ugyanúgy megérdemelte volna – ha a bajnokság könyörtelen, igazságtalan küzdelem helyett életmű- és fair play-díj lenne.