​Két gyerekkel és egy nővel a Camp Nou poklában

Barcelonában szinte képtelenség nem meggyűlölni Lionel Messit. És az FC Barcelonát.

Például azért, mert itt találkozhatunk a világ legbüdösebb turistáival, akik azért büdösek, mert a mediterrán melegben az utóbbi 100 százalékos nejlon mezét viselik, a hátán az előbbi nevével.

A város legvisszataszítóbb, a Sziget nagyszínpada elől teleportált tömegtől fuldokló turistaösvényeit pedig arról lehet felismerni – már annak, akinek nem gyanús, hogy miért tolong valahol tízezer francia – hogy száz méterenként áll rajtuk egy barcás jegyárusító pavilon, az oldalán a talányos ürességgel néző Leo gigantposzterével.

De engem nem lehetett ilyen könnyen lepattintani. Én ugyanis nem a Guardiola-korszakban lettem divatdrukker, főleg nem Messi miatt, hanem mert a csajommal laktam egy ideig a városban – ahol egyébként eleve a helyi MTK-nak, az Espanyolnak drukkoltam – és miután visszajöttünk, megmaradt a szerelem.

Ezért amikor most a nyári szünet végén, hosszú idő után a városban nyaraltunk, dacoltam az undor rohamaival, és vettem négy jegyet az Elche elleni idénynyitóra.

Amikor 2000-ben kint laktunk, szegény voltam és állástalan, ezért csak egyszer voltam Barca-meccsen. Azt mondjuk jól kifogtam, hiszen a Rayo Vallecano a klub történetének egyetlen győzelmét akkor aratta a Camp Nouban a modern kor egyik legellenszenvesebb, Bogarde-hoz és Reizigerhez hasonló bálás hollandokkal teletömött, Van Gaal-féle Barcája ellen.

A spanyol klubok általában olyan rendszerben működnek, hogy a stadionbeli helyek nagy részét elvileg elfoglalják a bérletesek. De csak elvileg. A jelentős részük ugyanis pont azért vált aránylag olcsó bérletet, egy család hármat-négyet is akár, hogy a belépőket aztán a meccsek előtt eladja, a bevételből meg ingyen nézhessen minőségi focit. Így volt ez régen a Camp Nou előtt is, ahol húszperces, igen mulatságos alkudozás után párezer pezetáért bevitt magával egy vékony, álmodozó tekintetű fiatalember. Az első félidőben az egyik kapu mögött ültünk, a második emeleten, én pedig végig nem tudtam betelni azzal, hogy innen is tökéletesen látok mindent. A második félidőre átköltöztünk középre, a felezővonal fölé, ahol fény derült a fickó álmodozó tekintetének az okára. Hasiskereskedő volt ugyanis. Ami akkor lepleződött le, amikor megjegyeztem neki, hogy nahát, ezek a lelátóról öt-tízmétereként magasba emelkedő füstoszlopok mintha hasisfüstoszlopok lennének. Úgy nézett rám, mintha sakkversenyen lettünk volna, én pedig azt jegyeztem volna meg, hogy milyen sok itt a zsidó. Majd vádló hangon azt mondta: Miért nem kérdezted előbb? Mennyi kell?

Remek emlék volt, de két gyerekkel már nem mertem a jószerencsére bízni magunkat, így most unalmas polgár módjára online, teljes áron vettem jegyet. Olcsó poén lenne megjegyezni, de a jegyzőkönyv kedvéért rögzíteném, hogy nem kellett hozzá szurkolói kártya.

A jegy kegyetlenül drága. A miénknek, ami a második legolcsóbb kategóriába esett, és aminél csak a fanatikusok közé, a lenti állóhelyre lehetett volna olcsóbban belépőt venni, 64 euró volt darabja, de direkt nem is számoltam át forintra, mert arra gondoltam, ez azt este mindannyiunknak örök emlék lehet, azt meg hadd ne lélegeztetőgépezzem el.

A jegyünk a legfölső karéjba szólt, a negyedik szintre, nagyjából az egyik szögletzászló fölé, a kanyarba.

Mi lent laktunk az óvárosban, a stadion kábé húszperces metrózásnyira esett, így háromnegyed órával korábban neki is indultunk. A Barca-drukkerek többsége robogóval jár meccsre, ezért a metróban alig lehetett észrevenni, hogy a város életének egyik legjelentősebb eseményére igyekszünk, különös tekintettel arra, hogy a tengerközeli városrészekben ötből négy ember eleve büdös Messi- vagy Neymar-mezben jár.

A metrómegállóból felérve azért már világos volt, hogy a közelben focimeccset fognak játszani, egyre sűrűbb tömegben másztunk a Camp Nou felé.

Egy Barca-meccs a mi fogalmaink szerint sokkal inkább színház, mint sportesemény, így hiába volt egy rakás bár útközben a Travessera de les Corts sugárúton, rendes meccsrészeg embert talán egyet sem láttunk.

A Camp Nouhoz érve megint megdöbbentett, hogy a gigastadion egyrészt alig vehető észre, még akkor sem, amikor egészen közel ért hozzá az ember, másfelől olyan semleges-lepra a külseje, mint valami rondább külvárosi parkolóháznak. Az embert semmi sem készíti fel a benti élményre.

Miután kiderült, hogy a mi bejáratunk pont a szemközti oldalon van, tízperces intenzív sprintelés után be is estünk a stadionba, ahol már csak négy magas emeletnyit kellett fölfelé ugrándoznunk, hogy a kezdő sípszóra pont bezuhanjunk a szektorunkba. Ahol a többiek percekig nem tudtak megszólalni, a légszomj mellett a látvány miatt.

(Természetesen nem volt vénaszkenner, sőt igazolványokkal sem jutott eszükbe köcsögösködni, sőt a robogósoknak azt is simán megengedték, hogy a sisakjukat is bevigyék.)

A Camp Nouban mindenhonnan remekül lehet látni, de a felső karéj egészen különleges. Ezt később toldották a stadionhoz, és hogy az itteni nézők ne kerüljenek túl messze a pályától, szinte függőlegesen meredekre építették. Emiatt kicsit olyan érzés itt ülni, mintha mi lennénk a pálya fölött drótón húzgált kamera. Innen fentről a taktikát azonnal át lehet látni, minden pillanatban világos, hogy mit és miért játszik a csapat, vagy hogy mikor vált.

Mi először annak a fekete macskának a menekülési taktikáját tanulmányozhattuk ideális pozícióból, amelyiket valaki a sípszó után dobott a pályára, és amit a közönség euforikus örömére egészen sokáig nem tudtak elkapni a tőle – okkal – rettegő szervezők.

A meccs nem volt rossz, bár a Barca mércéjével mérve olyan fergeteges sem, így a játék mellett először a látványon élvezkedtünk. A hatás olyasmi, mint amikor az ember először jár életében 3D Imax moziban, úgy, hogy előtte csak tízszer átmásolt videókazettáról látott hangalámondásos filmet. Nekem az is ilyesmi volt, amikor először láttam úgy pinát, hogy előtte csak katolikus papoktól hallottam róla. Az mondjuk szerencse, hogy abban a pinában nem ült hatvanezer katalán és tízezer, főleg ázsiai turista.

A hatalmas, emberekkel teli katlan drámai hatását igazából még fokozza is, hogy a szó szokásos értelmében itt nem nagyon drukkolnak, hanem beszélgetve nézik az előadást, és csak néha gerjednek be egy kis, MTK-s rövidségű skandálásra. Maga a mi fogalmaink szerinti Barca-tábor viccesen apró, jóval kisebb például mint a Fradié volt, amikor még volt egyáltalán táboruk. Először persze azt hittem, telt ház van, aztán, ahogy hozzászokott a szemem, már észrevettem, hogy azért mindenhol vannak lukak. Utána megnéztem, hetvenezren voltunk a 98 ezres stadionban.

A különleges nézőszög miatt igazából most láttam életemben először játszani Messit, és megdöbbentő módon egészen belészerettem. Pedig mostanában egyre inkább rühelltem szegényt. De az élő előadás egészen más, főleg innen a magasból.

Tökéletesen lehetett követni, ahogy a Mester a meccs nagy részét furcsa, merev, transzszerű állapotban tölti, a gyepet nézve, lassan bandukolva vagy egészen állva. Tényleg olyan volt, mintha ott sem volna és tudomást sem venne a körülötte – mivel most csatárt játszott, inkább mögötte – zajló eseményekről. De ez persze nem volt igaz, mert amikor a labda elindult felé, egy pillanat alatt életre kelt, és a lárvaállapotból minden átmenet nélkül került át a vágtatás közbeni passzolás vagy cselezés állapotába. Éppen ez a döbbenetes átkapcsolás volt Messi igazi szexeplije. Ő volt az ember, aki meccs közbem nemhogy nem volt ott, hanem meditálás közben megjárta a Másik Világot, hogy onnan a megfelelő pillanatokban visszaugorjon a miénkbe és megmentse azt.

Így már teljesen érthető, sőt logikus volt a közönség híres, élőben különösen erőteljes Messi-istenítő szokása. Az, amikor egyszer csak, egyfajta tibeti ének vagy más buddhista kántálás mintájára nagyon lassan, elnyújtva, furcsán rezgő mély hangon elkezdték kántálni, hogy MEEEEEEEEE-szi, MEEEEEEEEE-szi.

Ilyen kiváltság rajta kívül csak Iniestának járt. Bevallom, én eddig azt hittem, hogy a tévéközvetítések gyenge zajmikrofonjai miatt hangzik olyan furcsának ez a kántálás, de nem ez a helyzet.

Messi góljai is egészen mások voltak élőben. Egészen sokkoló volt meccs után, neten újranézni a őket, hiszen pont a lényeg veszett el a felvételeken. Az az elképesztő könnyedség, ahogy Messi laza kocogás közben, két billenéssel a fűre rogyasztott három embert, hogy utána olyan természetes mozdulattal gurítsa be a labdát, mintha egy kisüveges Estrella lenne.

Megtekintettük még a 18 éves Munir élete első meccsén lőtt szuper kapufáját és még szebb gólját, nem ijedtünk meg Mascherano kiállításánál sem, aztán vége is lett. A gyerekek és Imola is odavoltak teljesen, pedig nem mind akkora drukkerek, mint én. De hátra volt még a hazajutás.

A karéjból lefelé jövet jót nevettünk azon, hogy aki nem bérletes, az mind szelfizik, aztán már nem nevettünk annyit, amikor megláttuk a százméteres sort a metrómegálló lejáratánál. De az emberek itt is csak emberek azért, így az utca túloldalán senki sem próbálkozott, a töküres lejáratnál. Mi igen, így legalább háromezer embert megelőzve ékelődtünk be az embermasszába odalent.

Először egészen ijesztőnek tűnt a helyzet, mert ha valaki pánikba esett volna, mindenki összetapossa egymást. De miért esett volna bárki pánikba egy ilyen príma előadás után? A gyerekek úgysem ölelkeztek még csatakos izzadtan se japánnal, se franciával, most túllettünk ezen is, és végül senki sem fulladt meg.

Azt hiszem, sosem költötte el még jobban 4 X 64 eurót.