Nem az a kérdés, ki volt a konkrét tettes, hanem az, hogy ki miatt állt elő ilyen helyzet. Kardos Gábor filozófus szerint a bankok és a hatalom miatt. Remek, provokatív, vitára ingerlő exkluzív vendégposzt a Cinken!
Én például több fontos ponton nem értek egyet vele, mégis azt gondolom, hogy jó írás, a téma alapos és következetes végiggondolása, úgyhogy ha valaki vitába akar szállni vele, fel kell kötnie a gatyát. A szerző, Kardos Gábor a Védegylet eseményein gyakran feltűnő filozófus. Nem is húzom az időt, tessék:
KI FELEL A BANKROBBANTÁSÉRT?
Avagy: HOGY JUT EL EGY ORSZÁG ILYEN TERRORAKCIÓKIG?
Magyar állampolgárként és a közügyek iránt érdeklődő emberként a legkevésbé sem érdekel, hogy ki volt a motoros, aki bombát dobott a Béke téri bankokra, még az sem izgat különösebben, ki volt az esetleges megrendelő, mert ennél (a rendőrségi ügynél) sokkal fontosabb közéleti kérdéseket kell tudnunk sürgősen feltenni és megválaszolni, hogy ezt a megdöbbentő precedenst ne követhesse egyre durvább hasonló cselekmények sora.P
KLASSZIKUS TERRORAKCIÓ
Nyilvánvaló, hogy egy bankok elleni merénylet olyan helyzetben és olyan országban tűnik „logikus" lépésnek, ahol nincs mód arra, hogy az érintett felek (a fenyegető és a fenyegetett fél) máshogyan, ennél sokkal kisebb kockázatot vállalva, normális ügymenettel intézzék el egymással a dolgukat. Fanatikus pszichopata robbantó persze a legnormálisabb országban is előfordulhatna, de jellemző, hogy a jelen esetben ezt a feltevést gyakorlatilag kizárják az eseményt kommentálók.
Az egyedi körülményeken túl (miszerint a motoros robbantó állítólag figyelmeztette a közelben levő hajléktalanokat és csak utána dobta el a bombát), legfőképp az általános körülmények alapján tűnik sokkal ésszerűbbnek a társadalmat már-már polgárháborús felhangokkal megosztó devizahiteles ügy alapján értelmezni a robbantást, azaz tudatosan előkészített társadalmi üzenetként. Eszerint klasszikus terrorakcióról van szó. Annál is inkább, mert két különböző bankban is kárt tett a robbantás, illetve négy bank volt egymás mellett, a helyszínválasztás tehát egyértelműen a bankoknak szóló, illetve velük kapcsolatos társadalmi üzenetre utal, nem pedig egy adott banknak szóló fenyegetés, melynek hátterében akár a bank valamilyen ügyfelének vagy riválisának balkáni módszereket alkalmazó fenyegetése és érdekérvényesítése állhatna. A címekben már most tematizált Béke tér szintén erősen jelképes, alaposan kiválasztott helyszínnek tűnik, mely alkalmas a kívánt társadalmi üzenet felerősítésére.
Minden jel szerint elég egyértelmű a helyzet és az üzenet ahhoz, hogy egyáltalán ne kelljen ismernünk az elkövetőt, sőt: az esetleg mögötte álló megrendelőt sem ahhoz, hogy a hírt értelmezni tudjuk a mai magyar közéletben, mint látleletet. Eleget tudunk tehát nemcsak a diagnózis felállításához, de az ebből adódó terápia megválasztásához is. Minden politikai és (köz)erkölcsi felelősség már most tökéletesen megállapítható a tekintetben, hogyan juthatott el egy ország ide, hogy az erőszak ilyen extrém formái egyáltalán értelmezhetővé válnak társadalmi üzenetek közvetítésére. Ezért ráadásul olyan tényezők viselik a fő politikai és (köz)erkölcsi felelősséget, akiknek hasonló esetekben gyakorlatilag soha sehol nem szokták megállapítani a büntetőjogi felelősségét, pedig a helyzet elfajulásáért őket kell felelősnek felismernünk, ha valódi változást szeretnénk. A móri vérengzés lehet a példa, hogy hosszú évek után sem derül fény arra, pontosan kik állhattak a konkrét ügy hátterében és miért. Kár is ezzel bajlódni tehát az ennél sokkal fontosabb és sürgetőbb közéleti konzekvenciák levonása helyett – ráadásul a neten és a sajtóban úgyis a kommentárok zöme arra a pótcselekvésre fog fókuszálni, hogy ki volt a motoros, mit mondanak a szemtanúk és hány éves a kapitány.
MILYEN KÖZÁLLAPOTOK TEREMTIK MEG AZ ELŐFELTÉTELEIT
Sajnos nem elhanyagolható elem, hogy a robbantás egy választási kampány felpörgése közben következett be, így klasszikus terrorakcióként aligha lehet kizárni, hogy ne vonatkozna a választások valamilyen erőszakos befolyásolására, vagy jelentős mértékben arra is. Sok rosszat el lehetett mondani már korábban is erről az országról, de a balkáni állapotok számos jele mellett mindig gondolhattunk arra, hogy azért itt legalább nem divat a politika balkáni-ukrán típusú erőszakos befolyásolása, vagy a durva választási csalás, és kis hazánk legalább ebben maradéktalanul európai, a szó legpozitívabb értelmében. E tekintetben a Béke téri robbantás üzenete elég egyértelműen az, hogy az ország megváltozott, már nem feltevésekre korlátozódik a balkanizálódás, hanem a közéletet tematizálja. Sajnos annyira logikus esemény ez, miután számos jelét láttuk, hogy a legkülönfélébb társadalmi szereplők – illetve amit szimptomatikusan „a politikának" nevez a közbeszéd, vagyis a hatalmi elit(ek)- minden szinten a nyers erőre hagyatkoztak a társadalmi párbeszéd helyett. Az őszödi beszéd utáni zavargásoktól a mai közállapotokig túl sokszor láttuk ezt, hogy érdemes lenne elvitatnia bárkinek. Erőből szokás intézni a különféle szakmai testületekkel kapcsolatos „reformokat" éppúgy mint az utcán az autósok, vagy a boltban sorban állók közti nézeteltéréseket. Az erőszak banalizálódása és eszkalációja hosszú, mindmáig feltartóztathatatlannak tűnő folyamat a magyar társadalomban. Ha nem vonják le a társadalmi szereplők sürgősen a konzekvenciát, a terror logikája beláthatatlanul messze vezethet, főleg egy esetleg példátlanul eldurvuló választási kampányban.P
Első körben tehát a tévedés kockázata nélkül leszögezhetjük, hogy a legáltalánosabban a magyar közállapotok a felelősek, a magyar társadalomnak kell tudni felismernie felelősségét, hogy ne durvuljon tovább az eddig is túlságosan durva helyzet, ahol már üzenetre alkalmas formaként jelennek meg terrorakciók.
KINEK KEDVEZ, KINEK LEHET ÉRDEKE
Fel kell tenni a klasszikus Cui prodest kérdést. Kinek lehetett érdeke egy ilyen figyelmeztetés, illetve ki húzhatja a legnagyobb üzleti, netán közéleti hasznot belőle? Akármilyen furcsa, még akkor is a bankok és a hatalom szerepe kerül itt előtérbe, ha az elkövető egy elkeseredett bankhiteles, vagy valamilyen új társadalmi csoport. Egyrészt nyilvánvaló csapdahelyzet alakult ki, mert kétségtelen tény, hogy a hatalmi elit évek óta nem tudta a normál ügymeneten belül kezelni a devizahitelek nyomán elmélyült társadalmi válságot, illetve annak gazdasági és közjogi oldalát tekintve sem látszik a megoldás lehetősége. Legutóbb épp a Kúria felkérésével tett kísérletet a kormány, hogy valamilyen normál ügymenetre emlékeztető közjogi megoldás kialakuljon, de a Kúria jogegységi döntése csak további olaj volt a tűzre. Függetlenül bonyolult megfogalmazásának jogi piruettjeitől, a Kúria jogegységi döntésének politikai és társadalmi üzenete egyértelműen az volt, hogy nem találnak megoldást a normál ügymeneten belül. A bankok devizahitel konstrukcióinak érvényes és „jó erkölcsbe" sem ütköző szerződésként való értelmezését a közvélemény döbbenten fogadta. A bankok közjogi erőfölényének már korábban is kiszolgáltatott társadalmi rétegek durva arculcsapása volt ez, melyben az illetékesek jelezték, kinek az oldalán áll az igazságszolgáltatás a társadalmat megosztó vitában – amit egyébként a kormánypárti kommentárok is kiemeltek mint fő üzenetet: „a Kúria a bankok oldalára állt".
Kérdés, mennyire komoly a kormányzó párt szándéka, hogy a „nép" oldalára álljon ebben az ügyben, illetve mennyire engedhetik meg maguknak ezt éppen a választási kampány idején. Az, ahogyan a NAV ügyet elintézték, nem annak a jele, hogy további stratégiai lépésekkel készek lennének jelentős mértékben sérteni a külföldi befektetők, multik érdekeit. Sok százmilliárdos tételekről van szó mindegyik ügyben. (Nem összehasonlításnak szánom, de ennél nagyságrendekkel olcsóbb lehet egy-két bank felrobbantására felfogadni valakit a szervezett bűnözésből, ami aligha kerülhet sokkal többe pár millió forintnál, ha egy motorosról van szó.)
LEHETSÉGES FORGATÓKÖNYV: a devizahiteles jogvédők lejáratása, ami után a közhatalom is a bankok oldalára állhat
Bárki volt a tényleges felbujtó, leginkább a bankok és a hatalom tematizálhatják saját érdekeiknek megfelelően az ügy kapcsán várható közfelháborodást, mely arra is alkalmas lehet, hogy a mindkét felet nyilván idegesítő jogvédőket, sőt: az egész devizahitel ügyet hiteltelenné tegye a magyar közvélemény előtt. Elég elkezdeni egy olyan médiakampányt, hogy lám-lám, ide vezet a sok hőbörgés és a bankok bejáratának jogvédők általi teleragasztása békétlenségre uszító plakátokkal, stb. Ha netán ilyen irányt vesznek hamarosan az események, illetve az ügy sajtóvisszhangjai, akkor aligha lesz kétséges, hogy ez a megfejtés. Amiért a közéleti felelősség még akkor is a bankokat és a hatalmi elitet terhelné, ha netán tényleg jogvédők robbantottak volna.
Mert azt senki se gondolhatja komolyan, hogy a nyugati anyabankokban ismeretlen, emberek tízezreit tönkre tevő banki hitelkonstrukciók attól hirtelen jogszerűbbé válhatnak, hogy egy hitelkárosult végső elkeseredésében bombát dob egy bankra. Senki sem gondolhatná komolyan, hogy akár jogi következmények nélkül maradhat, ha bankok normális ügymenetként, közjogilag elfogadott üzleti modellként köthettek emberek tízezreivel teljesen egyoldalú „szerződéseket", a feltételeket egyoldalúan változtatva, adott esetben olyan devizatételeket „kölcsönözve", melyeket a bankok le sem hívtak soha saját számlájukra sem (így az ő tulajdonukat sem képezte a papíron kölcsönadott összeg, melyet amúgy sem adtak volna át annak, aki a devizahitelt mint kölcsönt felvette a szerződés szerint… forintban!).
A BANKOK TÁRSADALMI FELELŐSSÉGE ÉS A BANKI TEVÉKENYSÉG MONOPÓLIUMA
A végső felelősség itt megint a közhatalomé és a társadalomé, hiszen a köz (másként mondva: az állam) a bankokat éppen pénzügyi szakértelmük alapján ruházta fel a banki tevékenység monopóliumával! Ha ezzel a helyzettel és monopóliumnak tekintett szakértelmükkel, mint a köz bizalmi tőkéjével ennyire nyilvánvalóan visszaéltek, akkor felül kell vizsgálni azt a társadalmi szerződést, azt a közjogi konstrukciót, mely ennyire nyilvánvalóan inkompetens banki szakemberekre bízta a banki tevékenység monopóliumát!
Különösen logikus egy ilyen felülvizsgálat annak ismeretében, hogy a banki szféra pontosan azzal zsarolja visszatérő „érvként" a közhatalmat és a társadalmat, hogy a devizahitelek jogszerű felülvizsgálata a bankrendszer összeomlásához vezetne. Ami egyben annak beismerése, hogy normál üzletmenetüket, a bankok üzleti modelljét döntően a fent leírt devizahitel-típusú profitszerzésre építették és nem a piaci szereplőkkel való kölcsönösen jövedelmező, társadalmilag is hasznos banki tevékenységekre épült üzleti modelljük! Mert egy normális banki tevékenység esetén legfeljebb olyan anomália lehetett volna a devizahitelek bedőlése, mely nem tehetné kockára egész üzletmenetüket, nem járhatna a bankrendszer olyan csődjével, mellyel fenyegetnek. Az ilyen zsarolás tehát (túl azon, hogy önmagában elfogadhatatlan terrorizálása a közhatalomnak és a társadalomnak) annak egyértelmű beismerése, hogy az adott bankok visszaéltek a közbizalommal, mely rájuk bízta a banki tevékenység állami monopóliumát. Ez esetben gyakorlatilag mindegy, hogy a kellő pénzügyi szakértelem hiánya, vagy az ilyen tevékenység végzéséhez szükséges etikusság hiánya volt ennek oka (netán a kettő együtt), mert mindegyik esetben azt a közjogi következtetést kell levonni, hogy az ebben felelős bankoktól el kell venni a banki tevékenység gyakorlásának jogosítványait. Ha egy rádió nem tartja be a szakma alapvető előírásait, akkor megbüntetik, súlyosabb esetben pedig elveszik tőle a frekvenciát, mely szintén állami monopólium (eredendően köztulajdon). A bankok miért képeznének kivételt e tekintetben? Éppen nagyobb zsarolási potenciáljuk miatt kellene még szigorúbban rendet tartania e szektorban a közhatalomnak!
Egyáltalán: ki felel ma azért, hogy emberek százai, egyesek szerint eddig három-négyezer ember öngyilkosságához vezetett a devizahitel-ügy? Miért nincs ma arról semmilyen érdemi tájékoztatás, hogy hány ember lett emiatt öngyilkos? Miért nem szembesítik a felelősöket legalább morálisan tetteik következményeivel, ha már ennyire késik és ennyire kétes a jogi felelősségre vonás? Van ma élő politikus vagy közéleti szereplő, aki csak reális becslést ismer erre vonatkozóan, hogy hány áldozata volt eddig az ügynek? Pedig nem lenne olyan nagyon nehéz utána járni. A sajtó se nagyon jeleskedett a tényfeltárásban. Vagy ennyire nem érdekel ma senkit Magyarországon, ha egy ügy következtében minimum emberek százai követnek el öngyilkosságot? Na, az már szabályos társadalmi öngyilkosság, ha ez iránt is közönyössé válunk! Pedig, kicsit is ismerve az ilyen emberek helyzetét, kész csoda, hogy végső elkeseredésében egyikük sem lett öngyilkos merénylő. Persze azzal sem oldaná meg a problémát, sőt, mint a fentiekből kellőképp kiderülhetett: kifejezetten a bankok és a terror kapcsán kialakuló közfelháborodásban könnyen a bankok oldalára álló közhatalom malmára hajtaná a vizet. Ez a robbantás és főként várható tematizációja, vagyis az ügy felhasználása a sajtóban lehet a közhatalom és a bankok összeölelkezésének leggyorsabb és leghatékonyabb legitimációja, – ami sajnos akkor is nyilvánvaló, ha a konkrét esetben semmi közvetlenül kimutatható közük nincs a robbantáshoz mint rendőrségi ügyhöz.
MIT GONDOLJUK AZ ILYEN TERRORAKCIÓKRÓL?
Fontos egyértelműen leszögezni, hogy e cikk írója elítél mindenfajta erőszakot, különösen az erőszak közéleti alkalmazását – akár terrorakció, akár erőfölénnyel való bármilyen visszaélés formájában jelentkezik. Minden egyes embernek, így a merénylőnek is viselnie kell tetteiért a jogi, illetve erkölcsi felelősséget és nem mentheti fel még erkölcsileg sem az, ha a közéletben más tényezők is felelőssé tehetők az adott helyzet kialakulásáért. Ugyanakkor a gazdasági és közéleti szereplők morális és politikai felelősségét sem csökkentheti vagy fedheti el, ha mondjuk egy magánszemély terrorakcióra vetemedik, illetve végső elkeseredésében ilyesmit követ el egy olyan helyzet miatt, melynek kialakulásáért nem neki kéne viselnie bűnbakként egy normálisan működő társadalomban a közéleti felelősséget.
Drága bankok és szintén drága államunk!
Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy a társadalom széles rétegeit nyíltan kiszolgáltatottá tevő gazdaságpolitikát a végletekig lehet tovább fokozni, egyre erőszakosabb közhatalmi eszközöket alkalmazva, anélkül, hogy az istenadta nép ezt egy ponton megunja és maga is hozzátok hasonlóan erőszakos eszközökhöz nyúl végül. Ha hosszabb ideig és kirívó módon nem szolgáltat igazságot az állam közjogi intézményrendszere széles társadalmi rétegeknek, akkor a kisemmizettek, akiknek láthatóan már nincs veszteni valójuk, előbb-utóbb mindig maguk próbálnak igazságot tenni, önbíráskodással. Előbb-utóbb akkor is ilyesmi következik be, ha most épp nem is ez áll a robbantás hátterében. Mire várnak hát a felelősségre vonással? Még durvább, még elkeseredettebb akciókra?
Tanúja voltam egy kilakoltatásnak, na, az sem kevésbé durva, amikor az Ingatlaneltulajdonító Kft sittes kinézetű fogdmegjei napokig egy nyugdíjas néni és bácsi révfülöpi házában alszanak, hogy aztán rendőri segítséggel kilakoltassák őket, hiába kifogásolják meg peres úton a felfoghatatlan eljárást, hogy a tulajdoni lapról varázsütésre „eltűnt" a néni tulajdonrésze és -lássunk gyors csudát az adminisztrációban- az Ingatlaneltulajdonító Kft-t jegyezték be a ház kizárólagos tulajdonosaként, majd minden hatóság példátlan gyorsasággal közbenjárt, hogy semminek ne lehessen halasztó hatálya és a nénit bácsijával a lehető leggyorsabban kilakoltassák. Ugye nem várják most el tőlünk, akik itt élve napról napra látjuk ezeket a tüneteket, hogy ilyen esetek ezreinél durvábbnak tartsunk egy kizárólag anyagi kár okozására irányuló merényletet másfél bankfiók bejárata ellen? Ha magánszemélyek akciója volt a robbantás, az is nyilván súlyos ügy, de sokkal súlyosabb, ha a közhatalom akár csak késlekedésével cinkos lehetett emberek ezreinek közjogi eszközökkel történő kifosztásában, öngyilkosságba hajszolásában. Miért súlyosabb az utóbbi? Mert a közhatalom támogatásával történik. A közhatalmi erőszak közéleti és közjogi szempontból mindig súlyosabb visszaélés az egyéni vagy csoportosan szerveződő magánerőszaknál, amint azt a jelenlegi kormánypárt megmondói az őszödi beszéd utáni zavargások rendőri túlkapásai kapcsán maguk is számos fórumon kifejtették, akkor még ellenzékben… Elég különös logikára vall, ha most ugyanabban a tekintetben netán máshogyan nyilatkoznak majd.
Végül, de nem utolsó sorban, érdemes kinek-kinek alaposan eltűnődni azon, hogy miért tapasztaljuk a sajtóban és más fórumokon gyakorlatilag mindenütt azt, hogy mindenféle feltevésekkel foglalkoznak az ügy kapcsán ahelyett, hogy a közjó és a közrend helyreállítása szempontjából próbálnák megérteni a helyzetet. Ahelyett, hogy arra keresnének egyre sürgetőbb választ (ami ennek a cikknek is a tárgyát képezte): milyen okok vezettek oda, hogy terrorakciókkal lehet tematizálni a társadalmi vitát ebben az országban, illetve min kellene sürgősen és hathatósan változtatnunk ahhoz, hogy ne durvuljon még tovább a közélet. Persze, amikor itt tartunk épp az válik kérdésessé, hogy egyáltalán lehet-e még kiút az ennyire balkánivá vált közállapotokból, melyek minősége, illetve minősíthetetlensége a sajtóreakciókon és a fórumokon látható köznépi reakciókon ugyanúgy tetten érhető mint magán a robbantáson, mely alighanem a harmadik köztársaság történetének első klasszikus terrorakciója. Annál sürgetőbb a válasz és annál nyilvánvalóbb a közéleti felelősség.