Csak a Jóisten tudja, de valószínűleg egyikük sem. Inkább arról lehet szó, hogy a magyaros hiszti találkozott az amerikai gyakorlatissággal.
Két állítás feszül egymásnak a New York Times vs Kertész nanobotrányban. NYT: szóba sem került a diktatúra, sovány volt a beszélgetés, ezért nem lett belőle cikk. Kertész: az amerikai azt akarta hallani tőlem, hogy diktatúra van, amikor nem mondtam ki, inkább nem közölte a cikket.
Most akkor cenzúráznak az amerikaiak? Vagy Kertész folytat rafinált kormánypropagandát? Eléggé biztos vagyok benne, hogy egyik sem.
Egy mégoly tájékozott amerikai újságírónak sem feltétlenül kell, hogy hírértékű legyen önmagában az a tény, hogy elbeszélgetett Kertész Imrével és az közben egyszer sem diktatúrázott.
Kertész Imre meg nyilván találkozhatott már olyan újságírókkal életében, akik szinte a szájába akartak adni dolgokat. És az Orbán-kormánytól elfogadott kitüntetése, meg az akörüli alantas hazai balos támadások miatt érthető, ha ki volt hegyezve erre a témára.
Volt egy beszélgetés egy híres emberrel, amiből nem lett cikk a végén.
Ilyesmi, ha nem is nagyon gyakran, de visszatérően előfordul egy újságíró életében. Nincs benne semmi különös, főleg nem gyanúra okot adó. Nem láthatok bele David Streitfeld fejébe, de az általa és tolmácsa, Thomas Cooper által előadott sztoriban nincs semmi első hallásra gyanús. Ettől, ha dörzsölt profik, persze lehetnek a Titkos Amcsi Cenzúrabizottság tagjai, csak nem valószínű.
De Kertész Imre mindenképp belesétált a klasszikusan magyaros "semmi sincs véletlenül, én tudom, hogy mit miért kérdezett és csinált"-csapdába, hiszen, mint az a NHQ interjújából kiderült, ő végig csak feltételezte, hogy mik lehetnek az újságíró rugói. És a saját feltételezési miatt sértődött meg. Még szerencse, hogy a végén nem mondta azt, hogy Streitfeld, baszd meg a porszívódat!