Az alábbi – az év első egy-két hónapjában megjelent – albumok önálló kritika erejéig nem ihlettek meg, de egy-egy gyorstüzelő ismertetőt simán megérnek.
Az alábbi – az év első egy-két hónapjában megjelent – albumok önálló kritika erejéig nem ihlettek meg, de egy-egy gyorstüzelő ismertetőt simán megérnek.
Voltak már az idén egész jó albumok: írtam külön az új Panda Bear-, Belle & Sebastian-, Pond-lemezekről, itt pedig az inkább marketingterméknek tekintendő Madonnáról. Most jöjjenek a többiek, a tavaly már bevált rövid formátumban.
Father John Misty: I Love You, Honeybear
Egy mondatban: A Fleet Foxes egykori dobosának szövegcentrikus, eklektikus és sokszor szép lemeze a saját házasságáról, amely a kritikusok szerint az év egyik legjobbja eddig.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Josh Tillman elég jó dalokat ír, de ezeknek főleg angol nyelvterületen lesz kultuszuk, mert a szövegek tényleg sokat dobnak rajtuk. Főleg a hetvenes évek dagályos singer-songwritereit idéző lemez ez, zongorával, akusztikus gitárral, gyakran nagyzenekari kísérettel, a legdrámaibb, Amerikát ostorozó számban konzervnevetéssel.
Legjobb számok: I Love You, Honeybear, The Night Josh Tillman Came To Our Apt., The Ideal Husband.
Fogom-e még hallgatni: Lehet, de csak akkor van értelme, ha van erőm koncentrálni a szövegekre is.
Sleater-Kinney: No Cities to Love
Egy mondatban: A csak nőkből álló, feminista, politikus himnuszairól is híres amerikai trió jó ideje kultikusnak, sőt intézménynek számít a független rockzenében, hat év szünet után tértek vissza.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: A Father John Misty-lemez mellett ez 2015 másik nagy kritikai sikere, de itt, gyanítom, az elismerés legalább annyira szól a Sleater-Kinney életművének és a nőjogok melletti kiállásának, mint maguknak a daloknak. Amik amúgy nem rosszak: két-három perces, dühös, feszes, punkos kirohanások, ráadásul nem is két-három akkordos butaságok, hanem ötletesen összerakott számok, de mégsem tudnak magukkal ragadni.
Legjobb számok: Surface Envy, A New Wave, Price Tag.
Fogom-e még hallgatni: Ez a hajó valószínűleg korábban elment, belőlem már nem lesz sajnos Sleater-Kinney-rajongó. De belőled még lehet!
Susanne Sundfør: Ten Love Songs
Egy mondatban: A hazájában rendkívül népszerű (de M83- és Röyksopp-számokban is éneklő) norvég énekes-dalszerzőnőnek ez az első olyan lemeze, amely komolyabb nemzetközi figyelmet is kelt.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Ami számomra az utóbbi idők óriási öntudatosénekesnő-dömpingjének 95 százalékából hiányzott: Susanne Sundfør tök jó dalszerző, és a hangja is pont tökéletes, otthon van a szép, monumentálisan hangszerelt dalokban ugyanúgy, mint a jellegzetesen skandináv elektropopban (egy-egy számban amúgy a Röyksopp és Anthony Gonzalez is ott van producerként). Talán Alison Goldfrapp érezte ennyire egyszerre a drámát és a szintiket, mint most ő. (A fenti képen is ő látható egyébként.)
Legjobb számok: Accelerate, Silencer, Delirious.
Fogom-e még hallgatni: Muszáj lesz, rég nem hallottam ilyen erős női poplemezt, Lana Del Reynek bőven van hová fejlődnie.
Viet Cong: Viet Cong
Egy mondatban: A kanadai zenekar a Women együttes romjain alakult, egy számukért pedig már lelkesedtem is az év elején, és bár első album kevés hasonló csúcsponttal szolgál, de bőven jó bemutatkozás.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Mintha kereszteztek volna egy feszes-zajos brit posztpunk zenekart egy öntörvényű indierock-együttessel, amilyen mondjuk a szintén kanadai Wolf Parade volt.
Legjobb számok: Bunker Buster, Continental Shelf, Silhouettes.
Fogom-e még hallgatni: A fenti három szám eléggé kiemelkedik, úgyhogy főleg azokat, viszont fontos felfedezés, hogy a Cassette c. tavalyi EP-n van pár dal, ami az albumon is a jobbak közé tartozna.
Moon Duo: Shadow of the Sun
Egy mondatban: A tavaly nálunk is járt Wooden Shjips gitárosa, Ripley Johnson és Sanae Yamada duója, repetitív, improvizatív, jó értelemben véve primitív drone-rockkal.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az, hogy ugyanazt a receptet csócsálják újra és újra, és mégis működik. Végig ismétlődő billentyűs- vagy gitárriff, pszichedelikus és űrrockos effektek, minimális ének, és a legtöbb szám van annyira hipnotikus, hogy bánom, amikor vége lesz.
Legjobb számok: Night Beat, Zero, Animal.
Fogom-e még hallgatni: Istenien el lehet feledtetni a külvilágot, ha ez zakatol a füledben, úgyhogy igen!
H. Hawkline: In the Pink of Condition
Egy mondatban: Valószínűleg nincs mindenki tisztában azzal, mennyire jó dolog, ha valaki végre felkarolja a Gorky's Zygotic Mynci-féle, walesi pszichedelikus pophagyományokat, de ez az énekes-dalszerző pont azt teszi.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Ami a fősodorbeli brit indie-popból mára teljesen kikopott: vannak dallamok! Kedvesen ütött-kopott gitárpop, ami teljesen elüt mindentől, ami manapság kicsit is divatos, inkább egy 80-as/90-es évekbeli független zenekarra hajaz, és ez már jó.
Legjobb számok: Sticky Slithers, Isobelle, Moons In My Mirror.
Fogom-e még hallgatni: Igen, ha fejnehéz is a lemez, és az elejére kerültek az emlékezetesebb számok.
Diagrams: Chromatics
Egy mondatban: Sam Genders az egyszer nálunk is fellépett brit folktronika zenekarból, a Tunngból kiválva indított új, poposabb projektet, melynek ez a második lemeze.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Leginkább olyan zene ez, amely téli estéken kelti az otthonosság és a biztonságosság érzetét. Nem tolakodó, barátságos modern gitárpop, Genders kellemes és hálistennek sosem szenvedős énekhangjával, könnyed melódiákkal, viszont ritkán emlékezetes. De hát nem lehet egyszerre mindent 🙁
Legjobb számok: Phantom Power, Shapes, Dirty Broken Bliss.
Fogom-e még hallgatni: Szerintem az első hideg októberi estén lehet, hogy örülni fogok, ha eszembe jut. De nem biztos, hogy eszembe jut.
Dutch Uncles: O Shudder
Egy mondatban: A kicsit progrockos/artpopos beütésű angol zenekarnak ez már a negyedik albuma, melyben megbízható másodvonalon hozza a ma megszokott brit indiepopos kliséket, a falzett hangú énekestől kezdve a kiszámíthatóan különleges dalszerkezetekig.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Semmi olyan, amit ne hozna magasabb színvonalon a Field Music, egyébként meg tök jól mutatja, mi a baj ezzel az évek óta uralkodó, Wild Beasts/Bombay Bicycle Club stb. fémjelezte vonallal: hibátlan profizmussal előadott, steril és tök jellegtelen dalok. Nem zavarna, ha nem hoznának fel kritikusok hasonlatként olyan, milliószor jobb zenekarokat, mint az XTC és a Sparks, a Dutch Uncles hozzájuk képest a fasorban sincs. És hogy néznek már ki?!
Legjobb számok: Babymaking (az egyetlen, ami jobbnak tűnt, de lehet, hogy azért, mert ez az első a lemezen).
Fogom-e még hallgatni: Persze, csak előbb hülyének maszkírozom magam!!
Public Service Broadcasting: The Race For Space
Egy mondatban: Két brit zenész instrumentális rockzenei projektje, amit archív filmhíradó- és űrhajózási hangdokumentumok bejátszásával dobnak fel, utóbbiak most az USA és a Szovjetunió űrversenyét idézik meg.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Amikor jól eltalálják (mint a Go! című számban) a hanganyagok beillesztését, akkor azok valódi dalszövegként funkcionálnak, és a zene is elég változatos, a krautrockos, sőt posztrockos kísérletezésektől kezdve a funkkal vagy new wave-vel kacérkodó darabokig.
Legjobb számok: Go!, Gagarin, E.V.A.
Fogom-e még hallgatni: A lemez nagyobbik része inkább háttérzeneként működik, annak nem rossz, de kár, mert a Go! azt mutatja, tud a PSB ennél többet is.