Az Alt-J első lemezét nagyon szerettem, sokadmagammal. Ez a mostani viszont nehezebb ügynek ígérkezett.
Az Alt-J első lemezét nagyon szerettem, sokadmagammal. Ez a mostani viszont nehezebb ügynek ígérkezett.
Igazi tündérmese volt az Alt-J zenekar első pár éve: négy srác alapította a leedsi egyetemről, évekig tökéletesíthették a hangzásukat mindennemű nyomás nélkül, és két éve is még különösebb felhajtás nélkül jelent meg az első lemezük. Ami nem egy csapásra lett sikeres, hanem fokozatosan, hónapok alatt lett vált népszerűvé, és mire októberben elnyerte a Mercury-díjat, már komoly rajongótábora volt.
Ellentétben sok, mesterségesen csúcsra járatott brit zenekarral, az Alt-J sikere tényleg nem a hype-on múlt: év elején is kimaradt a mindenféle "lehetséges befutók" seregszemléiből, és a sajtó is csak a Mercury-díj után kezdett komolyan foglalkozni az együttessel.
Nem mintha ez annyira lényeges lenne, de tényleg hajlamos vagyok azt hinni, hogy az Alt-J tényleg nagyon eltalálta valamivel a mai fiatalok szívét. Sőt, még a nem annyira fiatalokét is: én a Breezeblocks klip után már rajongó lettem, és az album sem okozott csalódást, sőt.
Amellett, hogy kifejezetten szép lemez volt az An Awesome Wave, végig kerülte a kiszámíthatóságot, csodásan megfért benne egymással a finom elektronika és a folkos egyszerűség, Joe Newman nyávogó rajzfilmhangja pedig saját karaktert is kölcsönzött az amúgy is egyéni hangvételű daloknak.
És így az Alt-J lett az új, kedvenc brit alt-popzenekar, amely egyből karakteresebb volt a legtöbbnél, és csak az egészen hülyék írtak róluk olyasmit, hogy ők az új Radiohead. Minden szép volt tehát és jó, de innentől már nehezített pályán játszott a zenekar: nem elég, hogy jóval rövidebb idő alatt kellett megírni és összerakni a következő lemezt, de még a basszusgitáros Gwil Sainsburynak is túl sok volt a feszkóból, úgyhogy kilépett.
A többiek folytatták hárman, és még a lemez megjelenése előtt kijöttek három új dallal: közülük a Hunger of the Pine-t ugyan sablonosan triphoposnak, sőt James Blake-esnek éreztem, a Left Hand Free viszont egy rendszeridegenül rockos, de nem rossz próbálkozás volt az amerikai slágerre, amit a kiadó várt tőlük.
A nyerő viszont egyértelműen az Every Other Freckle: az elejétől a végéig kiszámíthatatlanul vibráló, komplex mestermű (ugye nektek is az a kedvencetek, amikor 0:58 körül egy másik hang kezdi énekelni kánonszerűen, hogy Hold me like an animal on top of her?). Szerencsére a chipses zacskós és egyéb béna szexuális utalásokat a szövegben meg se hallom.
Ebből tehát még bármi kisülhetett, ehhez képest sajnos nagyjából el is lőtték ezzel a puskaport.
Először is, az egész This Is All Yours sokkal lassabb, az említett két kivételtől eltekintve ugyanabban a tempóban poroszkál végig a lemez, nincs meg bennük az a képesség, amely az első lemezt olyan izgalmassá tette. Nincs olyan, hogy elkezdődik egy szám, és teljesen máshová lyukad ki, mint amilyen például a már említett Breezeblocks volt. (Kivéve természetesen az Every Other Freckle-t.)
Van ettől még sok szép hangszeres megoldás, megint csak szépek a vokálok, a legtöbb dal nagyon gondosan épül fel, de – különösen a lemez második felében – már meg sem nagyon tudom különböztetni a számokat egymástól. Az Alt-J itt már olyan, mint egy akusztikus-melankolikus indie zenekar a sok közül, amely ráadásul túlzásba viszi a steril zongorát is. Elpárolgott a zenéjükből a különlegesség.
De ettől még semmiképpen sem vállalhatatlan: érdemes elolvasni a középszerű szarokat amúgy programszerűen felkaroló Pitchfork vitriolos, kontextus nélküli kritikáját a lemezről, pláne annak tudatában, hogy már az első lemezt is lehúzták. Ennél nyilvánvalóbb jele nincs annak, hogy a még ma is vezető popzenei site-nak tartott újság már csak a saját istállóba tartozó előadók fanoldalaként működik – mondjuk ez sem új fejlemény, de itt talán minden eddiginél átlátszóbb.
Ami pedig engem illet, egy-két szám kivételével nem hinném, hogy sokat fogom ezt hallgatni, de ez nem is baj – sokkal több értelme van lemezekért rajongani, sem mint együttesekért, ugyebár. Melankolikus-pszichedelikus popnak idén már különben is ott a Teleman, az Alt-J meg remélhetőleg kitalál valami újat legközelebb.