Milyen lehet egy amerikai kisvárosban élni? Hát, Georgiában meglehet, hogy ilyen.
A polgármester asszony vagy úr inkább hetvenéves, mint nem, és akár szeretett városában született, akár nem, bizonyára nem gondolta volna, hogy ott fog élni. Mérnök volt, vagy vállalkozó, fiatal korában Atlantában próbált szerencsét, és lehet, hogy valahol Floridában diplomázott. A három gyereket viszont nem szerette vagy tudta volna a nagyvárosban nevelni, ahol magasak az ingatlanárak, és az emberek sem olyanok, mint itt. Azt a megtiszteltetést, hogy polgármester lehet pedig nagyra értékeli, és természetes, hogy az embereket, akik a megtiszteltetésben részesítették, személy szerint ismeri. A hangulat csodálatosan kisvárosi, mindenki segít a másikon, örömben és bajban is közösség a közösség.
Csupa lehetőség a kisváros, virágzó vállalkozások, szuper szuvenírboltok, klassz éttermek, munkahelyek, egy nyugodt, boldog, kellemesen lassú, de élvezhető élet ígérete emeli a város nívóját. A tavaszi, őszi vagy nyári fesztiválra messze földről érkeznek a látogatók, aki nem ismeri a várost, az is hallott erről a rendezvényről, de a városka egész évben várja az enni-inni, városmúzeumot megtekinteni vágyókat. Hol máshol, mint épp félúton az egyik meg a másik nagyváros között. De nem ám csak látogatni lehet, a befogadó közösség akarva-akaratlanul csábítja a vidékre költözni vágyókat. Azért persze semmi sem könnyű, a lakosság fogyóban, pár tíz évvel ezelőtt az pont úgy nem volt magától értetődő, hogy fekete legyen a polgármester, mint az, hogy legyen rendes ivóvíz, bár a vízzel még most is van gond, és itt-ott felsejlenek az érdekellentétek, a nehézkes finanszírozás, a politikai és gazdasági mozgásképtelenség. A népesség fogyóban, a vállalkozások jönnek-mennek, a fiatalok a nagyvárosba indulnak a hamuba sült pogácsával, vissza inkább nem is jönnek, de mindig van megoldás, mindenki megtesz minden tőle telhetőt. És unatkozni senki sem fog, ha nem úgy tartja kedve.
Matt Seale, a Georgia állambeli Ocilla polgármestere időről időre hóna alá csapja a podkasztkészítő apparátját, és leül beszélgetni egy-egy környékbéli polgármesterrel, mondjuk a nemrég felújított városházán, és elhangzik valami olyasmi, amit az első bekezdés alapján nem nehéz kitalálni. Egy kis sztorizgatás: küzdelmek, sikerek, miegymás.
A nagyjából vájennának ejtendő Vienna városában pedig nyilván felléptek már a bécsi filharmonikusok. Willacoochee neve meg simán csak vicces. Az Ashburnben közel 25 éve rendszeresen megtartott Tűzhangyafesztivált pedig akár meg is lehetne magyarázni. Mondjuk egy kávé mellett a Tegnap Kávéházban.
Valahol élni kell, amíg meg nem halunk, azt meg egy kisvárosban is lehet. Egészen boldogan is, ha a jó Isten is úgy akarja. És talán olyan a hangulata a georgiai kisvárosi életnek, amilyennek ez a kis műsor mutatja.
Aki nem hiszi, járjon utána.
És most zene.