“Elöl harap, hátul rúg, középen meg kényelmetlen”
– egy vélemény a lóról –
A ló mint olyan egyesek szerint házi lóra (Equus caballus) és vadlóra (Equus ferus) osztható halmazelméletileg. És ha már halmazelmélet, itt szúrnánk be, bár koránt sem mellékesen, hogy a faj egyedei diszjunkt halmazt képeznek az általunk kedvelt dolgokkal. Továbbá, minthogy magunk nem vagyunk hívei a fajok tartalmatlan darabszám-szaporításának, örömmel tesszük magunkévá azon, jelenleg még kisebbségi taxonómiai nézetet, melynek értelmében a házi ló a vadló alfaja, s ennek okán fennen hirdetjük, hogy eme lény neveztessék mindenkor Equus ferus caballus-nak.
Amúgy is elég sok van a lovak rovásán.
Számolatlan bűnük közül nem a legcsekélyebb, hogy a világirodalom messze legfárasztóbb termékének (műnek azért átallanánk nevezni), Peter Scheffer EQUUS c. drámájának (?) névadói. Magam részéről a Kopasz énekesnő viszonylag pozitív megítélésében nagy szerepet játszott, hogy 2 nappal előtte olvastam az Equus-t, amelyhez képest Ionescu baromsága üdítően konzisztensnek tűnő alkotásnak tetszett, illetve nem tetszett. Nem, az sem segít, hogy maga az amúgy rém szimpatikus Harry Potter őfőméltósága is eljátszotta a főszerepet. Erre nincsen mentség. Pont.
Daniel Radcliffe mint Alan, a 17 éves lóvakító és drámairodalmi kérdőjel.
Ott van aztán ugyebár a színek kérdése. Lókedvelők a jószágok színkódolását firtató felvetésekre meglehetős agresszivitással szoktak reagálni, s előszeretettel hivatkoznak arra, hogy minden szakmának, így a lóért rajongásnak is, megvan a maga szaknyelve, mit kell akkor ezen fennakadni? Sajnos ezek az emberek egyszerűen nem értik a problémát. Hogy amúgy létező színeket saját, csak a lovak esetében használt névvel látnak el, az még sima szakmai sznobizmus, ami akár támogatható hozzáállás is volna. De már az, hogy egy színt egy másik, szintén létező színnek nevezzünk, kizárólag a lovak vonatkozásában, az egyszerűen érthetetlen mindenkinek, aki két lábú fajtársai között tölti ideje nagyobb részét. Konkretice: ha a barna széket barna széknek nevezzük, az ugyanolyan árnyalatú kabátot barna kabátnak, miért nevezzük az ugyanolyan árnyalatú lovat sárgának? Vajon milyen hatást váltana ki, ha az asztalosok holnaptól a kék, támlás széket kék támlás széknek , a kék karosszéket kék karosszéknek, ugyanakkor a kék ÁMDE támlátlan széket zöld széknek neveznék? Na ugye.
Rövid közbevetés. Mindennemű divathullámok tekintetében honi állapotaink már csak olyanok, hogy a nemzetközi trendeket kisebb-nagyobb időbeli csúszással és minőségbéli változással lekövető stratégiát gyakorolunk. Üdítő kivétel az a néhány terület, ahol a magyarság diktál. A közismerten világbirodalmi tényezőként számon tartott magyar pina mellett ilyen szegmensünk a természetvédelem is. Egyedülálló, de legalábbis ritka jellegzetességünk, hogy egyes, eredetük vagy genetikai állományuk miatt értékes háziállat-fajtára is kiterjesztjük a “fajvédelem” fogalmát. Kutya-, sertés-, tyúk-, nyúl, ponty-, pulyka-, juh- és szarvasmarha-fajták mellett természetesen a lovak sem hiányozhatnak. Több más mellett ilyen, védett eredetű lófajtánk a nóniusz is, jelen értekezésünk fő tárgya.
Korabeli kép a nóniuszról. A mosoly oka feltehetően a felismerés, hogy bizonyos okokból ő a saját nagypapája.
A lovak közmondásosan nemes és szép megjelenésének nyilvánvalóan nehéz terhe a nóniuszt nem sújtja. Robosztus alkat, a patásokkal szemben mindenkor pozitíve diszkriminatív magyar Wikipedia is “kissé durva, kos vagy félkos formájú”-nak nevezi a fejformát. Az kíméletlenül őszinte kritika ellenben kénytelen leszögezni: sorjás, hanyagul fröccsöntött műanyag sebváltógomb-alakú a fej. A fajta állítólagos őse egy szemérmetesen csak “francia kalandozások során szerzett”-nek mondott, Nonius nevű mén volt. Jó, elismerjük, elég rosszul hangzik, hogy legnemesebb védett lófajtánkat katonaszökevény labanc hordák lopták egy francia ménesből. A fajtatenyésztők szokásos eljárását követve aztán keresztül-kasul fedeztették a szerencsétlent a saját ivadékaival, azok oldal-, far- és lábvizeivel, majd az egészet megszórták egy csipet poroszos szelekcióval. Az eredmény egy csodálatos állat, amelyről a legjobb, amit elmondhatunk, hogy kellemesen sötét (sötétpej vagy fekete) színe van.
Melegvérű lófajta, amely kifejezés amúgy csak újfent feltolja az agyunkban a vérzsírt, hiszen – a lóbuzikat leszámítva – mindenki tudja, hogy a világ valamennyi lova melegvérű, elvégre emlősök (Mammalia) volnának. Persze, akárcsak a színek esetén, itt is valami másról van szó. Értelmes ember módjára élénknek vagy nyugodt természetűnek nevezni az élénk vagy nyugodt természetű lovat, természetesen olyan, kispolgári értékrendet sugalmazó eljárás volna, amelyet a lóba belészerelmesedettek nem gyakorolhatnak. Így aztán a nyilvánvalóan teljesen félrevezető, semmiféle képzettársítással nem magyarázható “meleg” és “hideg” szavakkal nevesítik az adott természetet. Gratulálunk.
És eleve már, milyen állat az, ami a torzított skála nevét kapja? Mintha collnak neveznék egy nyúlfajtát. Tiszta röhej.