Amerikai tudósok szerint a halak mégsem éreznek fájdalmat. A bejelentés értelmezéséhez persze nem árt tudni, hogy kábé félévente felváltva jelenik meg újabb kutatási eredmény arról, hogy akkor most fáj vagy nem fáj nekik a horogra akadás. Ez a mostani tanulmány szokás szerint abszolúte meggyőzőnek tűnik, hiszen komoly tudósok írták James Rose, a University of Wyoming professzora vezetésével, az anyag egy neves folyóiratban, a Fish and Fisheriesben jelent meg, és új felfedezésekről számol be.
Mielőtt összefoglalnám ezeket, jöjjön elöljáróban a lényeg. A kérdés egy részére bármelyik tapasztaltabb horgász amerikai tudósok nélkül is tudja a választ: a halak a szájukban egészen biztosan nem éreznek emberi értelemben vett fájdalmat. Ettől elvileg máshol talán igen, de a szájukban garantáltan nem. Ezt minimum két olyan tipikus horgászszituáció bizonyítja, amelyeket némi türelemmel és jó csalikkal bármikor meg lehet ismételni.
Az egyik a pontyok rakós botos horgászata. Nem pecásoknak mondom, hogy a rakós az egy igen hosszú, jellemzően 10-14 méteres, egymásba illeszthető elemekből álló, versenyzésre kitalált botfajta. A módszer lényege, hogy a baromi hosszú bot végére aránytalanul rövid zsinóron úszós felszerelést kötnek úgy, hogy a botot a zsinórral egy nyúlékony gumiszál kapcsolja össze. Ez a kísérletünk szempontjából azért fontos, mert a rakós módszernél horgászat közben a damil teljesen függőlegesen áll, és emiatt, illetve a közbeiktatott gumiszál miatt bevágáskor – ha a bevágás nem túl erős – a horog ugyan belefúródik a hal szájába, de az állatot nem rántja meg vagy mozdítja el, így az nem is riad meg. És ha ilyenkor, akasztás után nem kezdjük kifelé húzni a halat, hanem letesszük a botot a tartójába, azt láthatjuk, hogy a ponty egyszerűen nem veszi észre, hogy a szájába beleakadt valami, ugyanis ott marad az etetésen, és szép lassú mozgással folytatni fogja a táplálkozást, az etetőanyag felszedegetését. Mindez az érzékeny kis úszón pontosan látszik.
A másik jellegzetes példa, ami minden gyakorló pergető horgásszal megesik, hogy a műcsalival kifogott és a vízbe visszadobott csuka pár percen belül újra rárabol a villantóra vagy wobblerre. Pedig a csukázó műcsalik általában 1-2, sőt 3 vaskos hármashoroggal felszerelt eszközök, és főleg a kisebb csukák szájpadlásán ronda, vérző sebekeket képesek ejteni.
A héttagú tudóscsoport megállapításainak a lényege az, hogy bár a halaknak – a korábbi kutatásokkal egyezően – valóban vannak nociceptornak nevezett érzékelő idegvégződései a testfelületükön, ezek között elenyésző számban vannak c típúsú, a fájdalomérzékelésért felelős receptorok. A halak ezért idegrendszerük felépítése miatt képtelenek fájkdalmat érezni. Vagyis nemcsak a c típusú érzékelők hiánya miatt, hanem azért sem, mert az agyukból hiányzik a fájdalomérzékeléshez szükséges neocortex vagy új agykéreg. A horogra akadásukkor gyakran látható vergődés ösztönös válasz arra a valamire, amit a bőrükön és nyálkahártyájukon lévő receptorok közvetítenek, de ez a valami nem fájdalom – mondják Rose-ék. A tudóscsapat egyébként ellenőrzött körülmények között megcsinálta azt, amiről feljebb írtam, vagyis halakat horogra akasztottak, majd megfigyelték őket. Azt találták, hogy perceken belül újra táplálkoztak és később nem éltek rövidebb ideig érintetlen társaiknál.
Hasonló érvek egyébként már a korábbi évek sóska vs spenót és bajai halászlé vs szegedi halászlé jellegű vitáiban is előkerültek. Sőt fájdalomfronton vagy egy harmadik nagy frakció is, amelyik azt állítja, hogy a halak fizikailag ugyan éreznek fájdalmat, de ezt nem emberi értelemben vett fájdalomként fogják fel érzelmileg. Na, erre varrjunk paptetűbőrből kötött gombot!
Robert Arlinghaus professzor, a team tagja külön nyilatkozott arról, hogy a horgászokat évtizedek óta stigmatizálják az állaítólagos kegyetlenségük miatt, amiből én abszolúte áltudományos mószerrel arra következtetek, hogy ő garantáltan horgász lehet, de Rose professzorért sem tenném tűzbe a kezemet. Persze valami attól még lehet igaz, hogy horgász állítja.
[fotó: Getty Images]