Természetesen a rockzene már halott, és különben is a Metallica, az AC/DC meg a Guns N' Roses az Igazi Rockmuzsika stb., de a világ nem állt meg, és milyen jól tette!
Természetesen a rockzene már halott, és különben is a Metallica, az AC/DC meg a Guns N' Roses az Igazi Rockmuzsika stb., de a világ nem állt meg, és milyen jól tette!
Ez itt egy csomó, viszonylag új rocklemez, amit az utóbbi hetekben-hónapokban sikerült meghallgatnom. Rövid, gyorstüzelészerű ismertetők, annyira egyikben sem mélyültem el, hogy rendes kritikát írjak róluk, de hát egyre kevésbé éljük a rendes kritikák világát, ugye?
Így hát azt szántam fő szempontnak, meg akarom-e még egyszer hallgatni ezeket a jövőben, hiszen jó zenékkel, amiket valahogy sosincs kedvünk meghallgatni, tele van a padlás. Jöjjenek a lemezek, sorrendben a legjobbtól a legrosszabbig.
Hookworms: The Hum
Egy mondatban: Egy öttagú leedsi zenekar, melynek a tagjai csak a monogramjaikat árulják el, repetitív és zajos, pszichedelikus rockzenét játszanak, az énekesük fejhangon üvöltözik – és az egész mégis működik.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: A hallgatót beszívó energia, a drone-osan minimalista, egyenesen a Stereolabet idéző billentyűsök, és az előző lemezzel ellentétben már a dalok többsége is tök jó.
Legjobb számok: The Impasse, On Leaving, Radio Tokyo
Fogom-e még hallgatni: Mi az, hogy!
King Tuff: Black Moon Spell
Egy mondatban: A King Tuff művésznév mögé rejtőző Kyle Thomas (ő látható a legfelső fotón) albuma a párja Ty Segall idei lemezének – leginkább a hetvenes éveket idéző, glames-punkos és nagyon szórakoztató garázsrock.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az első felében megállás nélkül követik egymást a jó hangulatúan buta rockandroll számok – hogy klasszikusokat idézzek: "ÚRISTEN, micsoda odvas, fossá-rommákúrt, blaszfémikus betonozás történik itt urak!!!!" Utána kicsit leül, de így is bőven átlag feletti.
Legjobb számok: Black Moon Spell, Rainbow's Run, Demon From Hell
Fogom-e még hallgatni: Szeretném, és most élőben is megtehetjük, mert november 29-én fellép Bécsben.
The Growlers: Chinese Fountain
Egy mondatban: Az eddig kedvesen szétesett, betépetten dülöngélős pszich-popot játszó kaliforniai zenekar végre csinált egy rendesen szóló gitárpop lemezt, még ha ez a régi rajongóknak nem mindig tetszik.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az, hogy a Growlers nemcsak szétesve működik, hanem rendes, többféle műfajba kalandozó zenekarként is, noha igazán még mindig koncerten a legjobb. A dalszerzésben is sikerült szintet lépni, Brooks Nielsen énekhangjáról pedig egyre kevésbé jut az eszünkbe egy spicces Julian Casablancas.
Legjobb számok: Chinese Fountain, Dull Boy, Not the Man (a klipes dal tévedés, mert a két linkelt szám messze a legjobb a lemezen, főleg az utóbbi egy csoda!)
Fogom-e még hallgatni: Simán.
Weezer: Everything Will Be Alright In The End
Egy mondatban: Érdemei elismerése mellett már jó pár éve leszámoltam Rivers Cuomo egyre silányuló zenekarával, de ez a lemez azt mutatja, korai volt.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: A Weezer visszatér ahhoz, ami igazán jól áll neki: egyszerű, baromi dallamos, rágógumiszerű, zajos dalokhoz, amiket az idén pont húszéves kék albumon is csinált. Persze, hogy közel sem olyan jó, mint az, de az utóbbi évek műfaji katyvasza után minimum felüdítő.
Legjobb számok: Back to the Shack, Lonely Girl, The British Are Coming
Fogom-e még hallgatni: Így munka mellett abszolút nyerő, ha szól a háttérben, szerintem le fog még menni párszor.
Ex Hex: Rips
Egy mondatban: Üdítően friss és dallamos csajrock, középpontban Mary Timonyval, aki kisebbfajta intézmény már az amerikai indie rockban (Helium, Wild Flag).
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Könnyed, csuklóból kirázott, jó hangulatú, new wave-et idéző számok, és a lemez nem ül le egyszer sem.
Legjobb számok: Waterfall, How You Got that Girl, Everywhere – kicsit nehéz választani, mert igazi csúcspont sincs köztük, csak egyszerűen jó számok.
Fogom-e még hallgatni: Hiába szeretnivaló lemez, a kiemelkedően jó dalok hiánya miatt mégis az enyészet sorsára juthat idővel 🙁
Inspiral Carpets: Inspiral Carpets
Egy mondatban: A kilencvenes évek elejének népszerű manchesteri zenekara húsz év után csinált új lemezt, azzal az énekessel, aki még 89-ben lépett ki, és meglepő módon nem tűnik felesleges lábjegyzetnek.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Ugyanúgy búg Clint Boon orgonája, mint húsz éve, és megvan az energia is, meg a pszich-rock hangzás – persze azért régen minden jobb volt.
Legjobb számok: You're So Good for Me, A to Z of My Heart, Our Time
Fogom-e még hallgatni: Így egyben nem hinném, a jó számokat viszont igen.
Spoon: They Want My Soul
Egy mondatban: Az egyik legnépszerűbb amerikai indie rockzenekar megbízhatóan hozza magát, de a csúcsra már hét éve felért, ahhoz a lemezhez képest ez elég egysíkú sajnos.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Végül is korrekt számok, amik jól is szólnak, szokás szerint masszív ritmusszekcióval, de a középkorú rockzenészek vagyunk feeling nem áll jól nekik.
Legjobb számok: Rainy Taxi, Do You, They Want My Soul
Fogom-e még hallgatni: Nem tervezem. Nincs bajom a Spoonnal, de egy lemezt kivéve sose tudtam rájuk hangolódni, és ez most sincs másként.
Iceage: Plowing Into the Field of Love
Egy mondatban: A zajos, kaotikus punkban utazó dán kamaszok három éve tűntek föl, ezen a lemezükön azonban váltottak, countrys és kocsmapunkos elemeket építettek be a zenéjükbe, ami nem lenne baj, ha az énekesük nem ripacskodná túl az egészet.
Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az mindenképpen tiszteletre méltó, hogy mernek váltani, kockáztatni, és a lemez tényleg állásfoglalásra késztet.
Legjobb számok: The Lord's Favorite, Cimmerian Shade
Fogom-e még hallgatni: Az én állásfoglalásom az, hogy ezt nem szeretném hallani még egyszer. Hiába bátor az új irány, Elias Bender Rønnenfelt koncerten is óriási pozőrnek tűnt, itt meg egyszerűen kibírhatatlan, ahogy a lelke teljes tartalmát ránk akarja okádni.