Bár Albert írt már Zomborácz Virág filmjéről pár szót, nekem is eszembe jutott még róla egy-két dolog, miután tegnap megnéztem a Magyar Filmhéten – az elsőt az öt tervezett film közül.
A betétdal, mint olyan
Az egyik legjobb az, hogy végre egy rendező, aki rendesen használja a popzenét a filmjében. Gondoltad volna, hogy egy magyar filmben Pulp, Billy Idol és Belinda Carlisle szól? De még a Splash Tedd fel a kezedje sem csak oda volt rakva, hogy szóljon valami a háttérben, hanem láthatóan a rendezőnek fontos volt, hogy mi az.
Ami a külföldi számokat illeti, én sokáig abban a hitben voltam, hogy már csak azért se hallhatunk ilyeneket magyar filmekben, mert az alkotók képtelenek megfizetni a jogdíjakat. Pedig, mint most megtudtam, nem pont ez a helyzet, hanem egyéni elbírálás alapján adnak engedélyt a jogtulajdonosok, akik más feltételekkel adják oda a dalt egy hollywoodi szuperprodukciónak, illetve egy kisköltségvetésű magyar filmnek, amelynek olcsóbban megszámítják.
Így viszont felmerül a kérdés, hogy miért nem élnek többen a filmbetétdalokkal? Még az év elején egy heroikus cikkben összegyűjtöttem az utóbbi tíz év magyar közönségfilmjeinek betétdalait, és elkeserítő volt az eredmény. Oké, hogy ezek zömében termékelhelyezős tömegfilmek voltak, ahol inkább leosztották a filmzenét is valami havernak, de akkor is jól mutatta, mennyire nem használták ki ezeket a lehetőségeket az alkotók.
Zomborácz Virág viszont tök tudatosan használta a fenti dalokat, nekem abszolút megdobták a filmet, és ha egyszer tényleg sikerül neki ezt a szuper Magnetic Fields-számot is ellőnie egy filmben, ahogy ígéri ebben az interjúban, akkor pláne fogok örülni.
Ne haragudj, én nem tudtam, hogy neked ilyen problémáid vannak
Számomra a film kritikus pontja volt a "béna srác becsajozik" szcenárió, amellyel egyébként mindig fel lehet bosszantani: szerintem senki nem utálja olyan engesztelhetetlenül Michael Cerát, mint én. Ennek nyilván meg is van az oka: én pontosan tudom a saját hasonló korszakomból, hogy a valóságban ez nem így működik, hogy egy ilyen gyíkarc beújítson egy Ellen Page- vagy Kat Dennings-szintű csajt, és kész!
De most ha félretesszük a személyes frusztrációkat, akkor is sem éreztem indokoltnak az Utóéletben, hogy a kicsit mentálisan is sérült főszereplőnek összejöjjön egy numera, hanem inkább klisésnek. Leginkább azért, mert ez a szál kicsit ki is lógott a cselekményből, nem is lett rendesen kifejtve, egyszer csak megtörtént és kész. Igaz, maga a dugós jelenet legalább hiteles volt. De hát akkor is, könyörgöm, ez a fickó nyilvánosan behugyozott a főiskolán!
A főszereplő Kristóf Mártonról a rendező is azt mondta, megosztja a közönséget, és engem is kicsit idegesített, pláne, hogy beletelt kis idő, amíg leesett, hogy a hanghordozása kicsit a méltán kultikus református ifjúsági sorozat Petijére emlékeztetett. Persze ettől még ehhez a karakterhez passzolhat ez a beszédstílus, a fő bajom vele nekem is az idiotizmusig túlzott mulyasága volt.
Viszont a kelet-európai Wes Anderson-hős megjelenése, és a hipszterpulcsijai eléggé ott voltak – egyáltalán, a film látványvilága tényleg hibátlan, a jelmezekről nem is beszélve. Például fél percre felbukkan egy elképesztően felöltöztetett tanítónő, aki ugyanakkor simán szembe is jöhetne veled az utcán úgy, ahogy ott van, és ilyen kis részletből volt még benne sok.
Járható a harmadik út
Több helyen is olvastam, hogy az Utóélet az a film, amin szétröhögi magát a közönség. Hát, ezzel is vitatkoznék: egy-két kivételtől eltekintve ez inkább a klasszikus mosolygós film. Én például csak egyszer éreztem szükségét, hogy hangosan felröhögjek (Q: Apa, nem emlékszel Angélára? A: Zsidó?), kár, hogy más nem tette, szóval lehet, hogy bennem volt a hiba. Főleg, hogy voltak mellettem, akik nagyokat nevettek időnként.
Én inkább mosolyogtam tehát, de azt elég sokat, főleg Gálffi László szellemjelenetein, aki tényleg elképesztően nagyot alakít. A vetítés utáni pódiumbeszélgetésen elhangzott Gigor Attila Nyomozója, mint hasonló szellemiségű film, de az inkább valódi fekete komédia, az Utóélet pedig kicsit elmegy ilyen coming of age irányba, de ez egyáltalán nem baj.
Szerintem bemutatkozó filmként teljesen rendben van az Utóélet, még ha én annyira azért nem voltam lelkes, mint a magyar kritikák nagy része, vagy a hatalmas rajongóvá lett barátnőm, de ebben az is benne lehet, hogy tök rég láttam már új magyar filmet, összehasonlítási alapként. A Filmhét beharangozó posztjához érkezett egy komment, miszerint "ezek sajnos azért nagyrészt még mindig lefedik az önmagára maszturbáló művészfilm és a termékelhelyezéses kommersz halmazokat" – no, az Utóéletben pont az a jó, hogy bizonyítja, létezik működő harmadik út is.