Steve Coogan és Rob Brydon fiktív gasztronómiai kalandjairól már két filmet forgattak, meg is néztem mind a kettőt, és milyen jól tettem!
Steve Coogan és Rob Brydon fiktív gasztronómiai kalandjairól már két filmet forgattak, meg is néztem mind a kettőt, és milyen jól tettem!
Az elsősorban komikus Coogan és Brydon sokáig csak a brit közönség számára voltak népszerűek, aztán filmszerepeik is lettek (különösen előbbinek), és ma már itthon is egész sokan ismerik például Alan Partridge-et, Coogan legismertebb karakterét.
Ők ketten először 2005-ben dolgoztak együtt Michael Winterbottom rendezővel: ez volt az A Cock and Bull Story, amelyben mindketten saját magukat alakították ugyan, de a realisztikusnak tűnő film valójában száz százalékig fikció volt. (Ezt még nem láttam.)
Hasonló a The Trip (2010) és a The Trip to Italy (2014) című filmek alapötlete is, csak a háttérsztori itt annyi, hogy az Observer felkérésére étteremkritikusként végigjárnak néhány elegáns helyet előbb Észak-Angliában, majd Olaszországban, két evés között rengeteg hülyeséget beszélnek össze-vissza, és a magánéletük is gabalyodik. (Eredetileg egyébként mindkettő sorozatként ment a BBC-n, később lett belőlük filmváltozat.)
A kettő közül az első sikerült jobban, én legalábbis nagyobbakat nevettem azon, és valahogy inkább passzolt hozzájuk az angol miliő, az olasz napsütéssel a háttérben kevésbé tűntek esendőnek.
Amikor itt azt írom, hogy nevettem, tényleg igaz, pedig általában a "hú, ezen akkorát röhögtem, hogy kiköptem a kávém" típusú kommenttel felvezetett Vicces Dolgokon maximum elmosolyodni szoktam. Coogan és Brydon viszont párszor meg tudtak nevettetni, annak ellenére, hogy egyik film sem az a kimondott poénparádé, sőt: mindkettő lassú, néha vontatott, a főhősök pedig nagyon fárasztóak. De pont az a jó bennük.
Elsősorban Brydon fő skillje a filmsztárok utánzása, de Coogan sem vall szégyent ebben, és minden esélyt megragadnak, hogy Michael Caine-t, Hugh Grantet vagy Al Pacinót hozzák. És minél többször teszik ezt, annál viccesebbnek érzem, pedig ugye a tipikus poénok inkább fordítva működnek: először röhög az ember, aztán már csak mosolyog, végül azt sem.
De amikor Brydon azzal próbál menőzni a velük vacsorázó nőknek, hogy Michael Caine hangján századszorra is elmondja, hogy SHE WAS ONLY FIFTEEN YEARS OLD!, az valamiért nagyon-nagyon vicces. Amikor pedig Coogan megpróbál rákontrázni, azzal végképp olyan infantilis barmok benyomását keltik, hogy le a kalappal, tényleg.
A másik kedvenc jelenetemet meg vélhetően félig-meddig rögtönözték: miután a vadregényes táj hatására valami kosztümös történelmi filmbe képzelik magukat, azt kezdik fejtegetni, mi lenne, ha a katonák nem hajnalban kelnének a csata előtt, hanem, mondjuk, 9 óra 30-kor? Sokkal barátságosabb lenne a világ, abban teljesen igazuk van.
Az olasz útról készült filmből a hasonló csúcspontok hiányoznak: valahogy nincs meg az a fajta kémia Coogan és Brydon között, mint az elsőben, nem tűnnek annyira spontánnak, az meg szintén a film kárára válik, hogy Coogan már nem csinál magából akkora hülyét, mint a Tripben. Anélkül annyira már nem is vicces, sajnos.
Így sem bántam meg, hogy láttam, sőt. Valahogy mindkét filmnek olyan hangulata van, hogy pár perc után bele tudsz feledkezni: nemcsak azért, mert jók a konyhai képek és szép a táj a háttérben, hanem mert a magát rengeteg öniróniával ábrázoló két színész tesz róla, hogy érdekesek maradjanak. Mellesleg történnek is velük dolgok az evésen, utazáson túl is.
A Tripben elvileg Coogan a barátnőjét vitte volna evőkörútra, ám váratlanul krízisbe kerül a kapcsolatuk, úgyhogy jobb híján elhívja Brydont, akivel folyamatosan versengenek és évődnek, de Coogan az egyestés kalandjai ellenére szánnivalóan magányos, míg Brydon boldog családapaként alig várja, hogy újra láthassa a feleségét és a gyerekét.
A második részben fordított a szereposztás: Brydon felesége egy hárpiának tűnik a telefonban, ő pedig otthonról kiszabadulva felfedezi magában a hódító férfit, míg Coogannek végre benő a feje lágya, és felelős családapaként viselkedik. (Mondani sem kell, egyikük filmbéli családtagjai sem valósak.)
De egyébként mindketten hasonlóan hiú és esendő figurákat alakítanak, akiket már majdnem megsajnálnánk, hogy aztán megint egy olyan elit menüt egyenek végig, hogy sajnálja őket a fene!