Mi a hóhér történhetett, hogy, hogy a már eddig is rém kínos Janics-sztori slussz- vagy még nem is slusszpoénjaként a kajakosnő egyszer csak bejelentse, hogy mégis magyar színekben versenyezne? A fordulat első hallásra tényleg meghökkentő, másodikra már nem annyira az.
Egyszerűen egy gyakorlati példán figyelhetjük meg, hogy Magyarország milyen irreális mértékben támogatja az élsportolóit, világritkaságnak számító módon ugyanannyira, mint mondjuk az ötvenes években, a Rákosi-remdszerben, amikor ugyanolyan kirakatszerepük volt, mint ma. Önmagában abból, hogy Janics annak idején megpróbálta az országvisszaváltást, valószínűnek tűnik, hogy Szerbia is szerette volna, ha a kajakos az ő színeikben versenyez. Egy olyan kisiklott országban az átlagosnál is jobban jön minden sportsiker, feltehető, hogy áldoztak is volna arra, hogy legyen pár EB- vagy VB-érmük. Nézőpont kérdése, hogy örömteli vagy ijesztő, de a jelek szerint még az a propagandacélokra áldozni kész ország sem tudta felvenni a versenyt a magyar Kánaánnal.
Magyarországra általánosságban az a jellemző, hogy aki itt valamiben világszínvonalon tud teljesíteni, az vagy legyőzi az államhatalom által támasztott akadályokat, és nagy nehézségek árán, de itt lesz boldog, vagy emigrál, és ott sokkal problémamentesebben éri el ugyanazt. Olyan embercsoport, amelyiket nemhogy akadályoznának, de kinyalják a feneküket és rengeteg pénzt adnak nekik, csakhogy azt művelhessék, amihez a legjobban értenek, összesen kettő van: a kormánypárti politikusoké és a sportolóké. Janics Natasa az állampolgársági hercehurca után fideszes káder már nehezen lett volna, így az egyetlen logikus lépést meghúzva visszajön magyar sportolónak. Hiszen, ahogy egy indexes interjúban Fazekas-Zur Krisztina olimpiai bajnok mesélte:
Huszonkét évig itthon kajakoztam, míg nem mentem férjhez 2010-ben. Semmi gondom nem volt. Nem tartoztam az elitkajakozókhoz, mégis volt kocsim, tudtam venni egy lakást magamnak, és nem azért, mert a szüleim segítettek. Burokban éltem, egy percet sem dolgoztam, mégis egy tisztességes színvonalon éltem. Ehhez képest Amerikában, ahogy mondtam, hirtelen anyagi gondjaim lettek, és hirtelen szembesülnöm kellett azzal, milyen nagyszerű is a magyar rendszer. Akik ennek ellenkezőjét állítják, nincsenek tisztában a sportág külföldi működésével. Nem tudják, mekkora kincs, ha Magyarországon élsportolók lehetnek. Nem tudják értékelni ezt a kivételes, a világban sem túl gyakori helyzetet, amit nagyon meg kell becsülni.