Az ember eredendően nem tud sokat. Azerbajdzsánról sem. Bakuról sem. Meg kell hát nézni.
Az ember eredendően nem tud sokat. Azerbajdzsánról sem. Bakuról sem. Meg kell hát nézni.
Lássuk csak: emlékszünk először is Ramil Safarovra, a baltás gyilkosra, akiből nemzeti hőst csináltak, miközben a magyar diplomácia meg magából hülyét; aztán arra, hogy rendeztek Eurovíziós Dalfesztivált, ami még a baltás gyilkosságnál is rosszabb kicsit; és tudjuk, hogy reklámozzák magukat az Atletico Madrid focicsapatának a mezén, ami legalábbis szokatlan egy országtól, bár önmagában nincs baj vele.
Az előítéletek szempontjából az sem túl nagy segítség, ha az ember a szóban forgó célországba érkezése előtti estén örményekkel koccintgat a szállodában, még Türkmenisztánban. Érdekeseket mesélnek. Mondják például, hogy Hegyi-Karabahba (ami most épp az övék, mármint az örményeké, 95%-ban ők lakják és az 1991–94-es háború óta ők is tartják fennhatóságuk alatt az Azerbajdzsánba ékelődött területet) ne menjünk. Mert azt még túl lehet élni, hogy utána azeri földre be nem teheted a lábadat többé, de sajnos jó eséllyel keresztül is lőnek, ha a határsáv közelébe keveredsz véletlenül. Papíron húsz éve tűzszünet van, de béke nincs, és a farkasszemet néző katonák hol egy cifra káromkodás-, hol egy könnyű géppuskasorozatot eresztenek el egymás felé, ha úgy hozza a sors, hogy halló- vagy látótávolságon belülre kerülnek.
Oké. Ezt eleve sem terveztük, mi csak Bakuba és környékére igyekszünk, oda is három napra mindössze, de egyre kevésbé tudjuk elképzelni, hogy mi vár ránk. Még a repülőből is csak azért nem remegő lábbal szállunk ki, mert mégiscsak Asgabatból jövünk, ami elvileg keményebb hely. De hogy gyakorlatilag is az-e, abban nem vagyunk biztosak.
Ehhez képest aztán. Az még csak a láncdohányosoknak imponál, hogy a reptér érkezési oldalán is van kis kabin, ahol el lehet szívni egy cigit, amíg megjönnek a csomagok. De ha már megálltunk rágyújtani, nézzük meg a telefonon, hátha találunk wifit is. Találunk. Nemhogy működik, egyenesen hasít. Közel egy hét türkmén nettelenség után tovább sem akarnánk menni, de az útitársak noszogatnak, ne felejtsük, hogy át kell még vergődni az útlevél-ellenőrzésen. Ami – mint utóbb kiderül – húsz másodpercet sem vesz igénybe vízumostul, pecsételésestül, még mosoly is jár hozzá: welcome to Azerbaijan, sir!
A terminál előtt autó vár, a szálloda küldte, pedig nem a Hiltonba megyünk, csak egy kis belvárosi panzióba, de szerencsére van ilyen szolgáltatásuk. Éjjel van, sokat nem érzékelünk az úton, vagy fogalmazzunk inkább úgy: semmi különöset. Szépen kivilágított épületek, parkok, később szűkebb utcák, kirakatok, Buenos Airestől Berlinig bárhol lehetnénk ennyi alapján. Csak az tűnik fel, hogy panelházakat nem látunk sehol. És aztán másnap, világosban sem. Idővel azt is megtudjuk, miért.
Egyszerű: nem tetszettek a lakosságnak. A szovjet időkben természetesen telerakták a kétmilliós Bakut is lakóteleppel, de a függetlenség elnyerése után az azeri főváros vezetése úgy döntött, kellene velük kezdeni valamit. Kicsit tanakodtak, aztán vettek egy nagy levegőt, és lebontották őket mind egy szálig. Az összeset, Gazdagréttől Békásmegyerig, Csepeltől Újpalotáig, hogy felépítsenek a helyükre ugyanannyi lakást, ugyanolyan tízemeletesekben, de téglából, szépen, rendesen, ahogy egy tisztességes olajköztársasághoz illik
Ásványi kincs ugyanis lelhető bőséggel, mint tudjuk. Itt fúrták a világ első olajkútját 1846-ban, miután az emberek már évszázadok óta használták a felszínre helyenként magától felszivárgó és pocsolyaként összegyűlő fekete masszát fűtésre, világításra és hadakozásra. Amire ma is. És ha van olaj, van pénz, márpedig van, és ez alaposan meg is látszik a városon. Ez itt nem posztszovjet csődtömeg, hanem egyenesen Isztambul. Sőt Párizs. Vagy egy kicsit ez is, az is. Meg némi vadkelet, szerencsére, hogy ne unatkozzunk.
Ott vannak például mindjárt a taxik, amikben semmilyen óra vagy mérőműszer nem található. Régebben még volt, de leszerelték, mert úgyis mindenki tisztában van vele, milyen távra mennyit kell fizetni – meséli a panzió portása. Ügyes, gondoljuk, annak ellenére, hogy mi nem vagyunk tisztában vele. Kérdezni viszont fölösleges. Odáig még eljutunk, hogy „szkólká bugyet?", de hiába értik itt is az oroszt (bárcsak értenénk mi is!), a válasz csak megrovó tekintet, fejcsóválás és legyintés. Ehh! Ne sértsük már meg a sofőr urat ilyenekkel. Jó, akkor ingyen volt? Ehh! Oké, akkor erre a két buszmegállónyi távra ezernyolcszáz forintnyi valuta rendben? Ehh! Kétezeregyszáz? Ehh! Ennek így sose lesz vége, tessék, tíz dollár, szpászíbá, dászvidányija, gyors kiszállás és határozott léptekkel indulás bármerre, hátrapillantgatva, hogy lesz-e belőle autós üldöztetés. Nem lesz.
Az általános árképzés a fentiekhez képest azért jobban körülhatárolható. Nincs olcsóság. A benzin ugyan csak 300 forint, ami Magyarországhoz képest nem drága, de mégsincs ingyen, mint Türkmenisztánban. Az éttermi és kocsmai árak mint az otthoniak. A tengerparti sétányon egy facsart narancslé egy ezres, iskender kebab a sarki kispiszkosban ezeröt, a sétálóutcák környékén háromezer, forintban számolva. A helyi pénz neve, akárcsak a türkméneknél, manat, az árfolyama pedig 1:1-ben az euróhoz rögzített. Naná, hiszen ez itt Európa, nem? A helyiek szerint feltétlenül.
Kicsit törjük a fejünket, hogy akkor ezzel most mi a helyzet, mert a Boszporusztól jócskán keletre vagyunk, de közben az is igaz, hogy a Kaukázus éppen itt húzódik, és az meg Európa délkeleti határa. Ráadásul az ország tagja az Európa Tanácsnak, indul az összes Európa-bajnokságon, sőt, 2015-ben itt rendezik az I. Európai Játékok nevű kisolimpiát. És még ott volt az a förtelmes dalfesztiválügy is. Szóval akkor Európa. De ha elindulunk hazafelé, nyílegyenesen nyugatnak, akkor visszaérünk Törökországba, Ázsiába. Na mindegy. Ettől a hely csak még érdekesebb lesz, mint ahogy az a különböző kultúrák találkozásánál mindig lenni szokott.
Baku kétezer éves múltra tekint vissza, kacskaringós történelemmel, szűk utcás óvárossal, középkori falakkal és az ismeretlen eredetű és rendeltetésű évezredes Szűz-toronnyal. Meg a Tűztornyokkal, csak hogy a modern idők is hagyjanak valami nyomot. Hogy milyet, az más kérdés, mert a három szorosan egymás mellett álló irodaépület lángformája nappal még rendben is van, de az este nyolctól éjfélig tartó díszkivilágítás kapcsán a legkevesebb, ami elmondható, hogy a modern fénytechnika ugrásszerű fejlődése nem tett kimondottan jót az esztétikai szempontoknak. A teljes házat beborító ledrácson tűz és nemzeti zászlót lobogtató ember képe váltakozik percenként, és bár ez feltehetően monumentalitást kívánna sugározni, a végeredmény mégis kínai karácsonyfaizzó-sorra és műanyag kertitörpékre emlékeztet. Így:
Az értelmetlen méretben mutogatott nemzeti jelképek kategóriájában indul még a gigantikus országzászló a Guinness-rekorder rúddal, ami a világ legmagasabbja volt 2010-es felavatásakor, de azóta a tádzsikok Dusanbéban már csináltak nagyobbat. Sebaj, az azeriek meg majd nyilván kitalálnak mást – ezen a tájon az ilyet úgysem lehet megúszni, mindegy mi az, csak nagy legyen, nemzeti színű és lehetőleg világelső. Baku ettől függetlenül se nem ízléstelen, se nem szürreális márványfalanszter, mint más fővárosok kicsit keletebbre. Élő, érdekes, pezsgő hely, tényleg megér egy látogatást.
És ha már ott van az ember, kiránduljon vidékre, mert azt is érdemes. Izgalmas lenne eljutni Nahicsevánba, az Irán és Örményország közé ékelődött exklávéba, de az hosszabb szervezést igényelne. Itt van viszont nem messze Gobusztán, a világörökség részeként nyilvántartott kősivatag az ősi barlangrajzokkal és a hipermodern interaktív múzeummal. Mellette pedig a semmi részeként sem nyilvántartott sárvulkánok, amikhez még rendes út sem vezet, pedig a fölből bugyborékoló jéghideg iszap tényleg nem mindennapi látvány. Az élményhez valószínűleg az is hozzáad, hogy itt tényleg felfedezőnek érezhetjük magunkat, mert rajtunk kívül kilométeres távolságban nincs más, egy szeptember végi hétfőn legalábbis.
És mi sem találtunk volna ide, ha nem lenne Emil, aki hetvenöt manatért egész napra vállalta a fuvarozásunkat és kalauzolásunkat. Perfekt angol, nagyszerű idegenvezető és egyébként is kellemes beszélgetőtárs. Európai ember. Japán autóval és amerikai akcentussal. A kötelező látnivalók kivesézésén túl a szó hamar a karabahi helyzetre terelődik, mi erőltetjük persze, nem ő, de azért készségesen válaszol. Azt mondja, lehet szó bármilyen autonómiáról, nyitottak ők mindenre, de hogy az országuk közel egyötödét egy idegen állam tartsa megszállás alatt, abba nem fognak belenyugodni.
Patthelyzet: az azeri katonaság sokkal erősebb, és a törökök is velük lennének, Örményországban viszont ugyanúgy ott állomásozik a Vörös Hadsereg (vagyis a mai utódja), mintha még mindig létezne a Szovjetunió. Naná, ha kivonulnának onnan az oroszok, már másnap megindulnátok, és meg se állnátok Jerevánig, nem? – kérdezzük. Szerintem nem – mondja, majd némi gondolkodás után hozzáteszi: Nem hiszem, hogy várnánk annyit, valószínűleg még aznap délután átlépnék a határt a tankjaink. Értjük.
Van tehát Közép-Kelet-Európánál is rosszabb hely, nemcsak mi gyűlölködünk nyakra-főre, vöröslő fejjel öklöt rázva minden szomszédra, és viszont. Hogy ezen sírni vagy nevetni kellene, nem tudjuk, annak mindenesetre örülünk, hogy épp senki semmilyen tankkal nem indul meg sehova. Csak mi, Toyota Camryval, vissza Baku felé, még egy estét ott tölteni, és végül azt is megtapasztalni, miért hívják a helyet a szelek városának. Tippelni sem tudnánk, hány kilométer per órás sebességgel fúj a késő délutánra feltámadt orkán, de ha valaki azt mondaná, hogy a hangsebesség duplájával, nem vitatkoznánk. Szörnyülködünk és találgatjuk, hogy fog másnap felszállni a repülőnk, de Emil legyint: semmi ez, novemberben van itt igazi szél, azt kellene kipróbálni csak igazán.
Lehet. Vagy ha a szelet nem is, de a hegyeket, a tengert meg a vidéki Azerbajdzsánt mindenképpen. És tudjátok mit? Kis szerencsével egyszer arra is sor kerül.
Fotó: Pintér Norbert